A papírra vetett igazság ára – Novaya // Verzió X ELTE

A Novaya című film pontos megértéséhez vissza kell ugranunk Gorbacsov elnöki posztról való lemondásához 1991 telén, melynek eredményeként megszűnt a Szovjetunió. A már 1991 nyarán az Oroszországi Föderáció elnökévé választott Borisz Nyikolajevics Jelcin által vezetett demokratikus erők hatalomra jutásával az államszocializmus megbukott, a Szovjetunió helyébe a Független Államok Közössége (FÁK) lépett. Jelcin fő céljaként a különböző nemzeti-etnikai függetlenségi harcokkal (azeri, örmény, csecsenföldi stb.) sújtotta Oroszország centralizációját, az elnöki rendszer és tekintélyuralmi kormányzás megszilárdítását tűzte ki céljául, melynek örökségét Vlagyimir Putyin vitte és viszi tovább 1999 végétől.

A szóban forgó filmben az 1993-ban alapított, és mai napig létező szinte egyetlen független, ellenzéki, többek között Pulitzer-díjas lap, a Novaya Gazeta mindennapjaiba tekinthetünk bele. A film elején rendhagyó jelenettel szembesülünk: március 8-án, nőnapon a szerkesztőségben a nők köszöntik a férfiakat. Innen jut el a film november 17-ig, amikor is új főszerkesztőt választanak a 2 éve posztot betöltő Dmitry Muratov helyett. Nagyrészt az ő idegenvezetésével követjük nyomon az eseményeket, amelyekben nincs hiány: a Novaya Gazeta korábban is számos alkalommal bizonyította, hogy újságíróik néha az életükkel fizettek az igazság megírásáért. Anna Politkovszkaját például Putyin autoriter hatalmát, Ramzan Kadirov, a Csecsen Köztársaság elnökének zsarnoki tetteit, és a csecsen háború borzalmait feltáró munkái következményeként 2006 október 7-én saját háza liftjében gyilkolták meg. 

fotó: Novaya

A dokumentumfilm középpontjában az újság egyik kollégája, az üzbég Ali Feruz ügye áll, akit nyíltan felvállalt homoszexualitása miatt hazájában megkínoztak, majd Oroszországba való szökése után a Novaya Gazetánál feltáró riportokat készített az ott, és a térségben élő LMBTQ emberek, valamint a nők elleni elnyomásáról. Ő írt a csecsen meleg-üldöztetésekről április elején, amelynek következtében letartóztatták, és az üzbég állam kérésére vissza akarták toloncolni a biztos halálba. Ramzan Kadirov radikálisan homofób, teljhatalmú politikai vezető – akinek a nevéhez többek között kínzások, letartóztatások, és politikai ellenfeleinek likvidáltatása fűződik – az újságot a csecsen nép ellenségének tekinti. A film egyik jelenetében ennek következményével szembesülünk, amikor is Groznijból, a csecsen fővárosból címzett levélben mérget küldenek a szerkesztőségbe. A film szereplői kollektív traumával élnek együtt, amennyiben mindannyian osztoznak az őket ért fenyegetésekben, illetve kollégáik elvesztésének fájdalmában. Fontos az emlékük, melyet fényképeikkel, egy oltárral és egy évente megszervezett megemlékezéssel tartanak életben. Feruz traumája egyéni, kínzások, üldöztetések áldozataként bírósági tárgyalása során életének is megpróbált véget vetni. A múlt és a jelen traumáinak kísértése a film azon jelenetében csúcsosodik ki, amikor egy értekezlet során a szerkesztőségi tagok ki is mondják legmélyebb félelmeiket, hozzátartozóikért való aggódásukat. Ezen a ponton egy nagyon fontos morális kérdés vetődik fel: vajon be lehet áldozni egyetlen emberi életet is az igazság oltárán? 

fotó: Novaya

A kamera mögött álló egyszemélyes stáb, a rendező nézőpontjában teljesen passzív, jól helytáll a megfigyelői szerepben; kerüli az önreflexivitást, amellyel minket, nézőket is ebbe a szerepkörbe pozícionál. Ezt a rendező azzal a módszerrel erősíti, hogy a legtöbb, személyekre fókuszáló jelenetben például valami vagy valaki mögött állva filmezi a szituációkat, semmilyen módon nem hívva fel a figyelmet jelenlétére. Néhányszor a szereplők viselkedése mégis reflektál a kamerára mint megfigyelőre. Ilyen egy véletlen kamerába nézés, vagy egy ennél még erőteljesebb reflexió, mikor a főszerkesztő irodájában a Feruz ügyében közbenjáró személy nevét Muratov egy papírra írja rá, majd megsemmisíti, így csak számunkra, nézőknek marad rejtve a személyazonossága. Kamera nélkül erre nem lett volna szükség, tehát mindenképpen előlünk akarták elhallgatni az információt, tekintve az ügy súlyosságát, feltehetőleg elővigyázatosságból. Az újság történetét is közvetve tudjuk meg, a látogatóknak, a brit nagykövetnek tartott körbevezetés, vagy az újság születésnapján tartott beszédek során, mert „épp jelen volt” a kamera. 

Felmerülhet a kérdés: vajon mi volt a célja a filmnek, csupán a napilap készítésének, dolgozói mindennapjainak bemutatása? Véletlen-e, hogy pont 2017-ben készült ez a dokumentumfilm, ami bár történéseit nézve nem kivételes az újság életében, de kétségkívül egy feszült időszakban kísérte figyelemmel a rendező a Novaya Gazeta életét. Nem volt szükség rendezői beavatkozásra, amit Kurov nagyon jól érzett, hiszen szinte minden szekvencia fontos információt közöl a médiumról és a körülöttük zajló eseményekről. A film kihívásai közé sorolható, hogy az Oroszország múlt- és közelmúltbeli eseményeiben járatlan néző számára a történet zavarossá, vagy egyszerűen hozzáférhetetlenné válhat, mivel a rendező mintha természetesnek venné a nézői tájékozottságot. A másik probléma az időbeliség: közönségként néha elveszíthetjük az idő fonalát, mivel non-diegetikusan nincsenek datálva az egyes események időpontjai, így abban sem lehetünk biztosak, hogy pontosan mekkora időszakot ölel fel a film. Ugyanakkor mindez egy tudatos rendezői döntés is lehet, vagyis Kurov a Novayát általánosságban óhajtotta reprezentálni, így konkrét dátumok, vagy háttérinformációk nélkül a film tulajdonképpen az újság egy átlagos évben való tevékenységét, működését és a vele járó következményeket mutatja be, a kisebbtől a komolyabb, halálos fenyegetéseket maguk után vonó riportoktól a szülinapi köszöntőkön át egészen az új főszerkesztő megválasztásáig. A téma felépítésében annyiban játékfilmes megoldást használ, hogy például a fő konfliktus feloldását, Feruz megmenekülését a film legvégére helyezi, így a Novaya Gazeta drámai története happy enddel zárul. Putyin egyszer egy róla készült dokumentumfilmben állította: Oroszországban sajtószabadság van, a média szabadon működik. A film erre az állításra cáfol rá akkor, amikor ugyanazt a feladatot, és kockázatot vállalja fel, mint Muratov és társai: az igazságot közvetíti a nézők felé. Felhívja a figyelmünket azoknak a rendkívüli embereknek a bátorságára, akik ebben a világban is képesek a helyes értékek szerint cselekedni, vagyis ahogy Muratov is fogalmaz, hinni abban, hogy az emberi jogok magasabb prioritást élveznek, mint a kormány politikai érdekei.

Szabó Boglárka – Padányi Júlia