Az első szerep - Szerepben önmaguk // Verzió X ELTE

Anastasiya Miroshnichenko orosz rendezőnő a nagy sikert aratott Crossroads (Kereszutak, 2014) című első filmjével vált ismertté, melyben egy már több, mint húsz éve az utcán alkotó hajléktalan festőművész, Valery Liashkevich életét és mindennapjait mutatja be. Legújabb dokumentumfilmje a Debut – Az első szerep egy női börtön falai mögé enged bepillantást.

Az üres falak között büntetésüket töltő nők egy percig sem unatkoznak. A nap nagy részében a számukra létrehozott varrodában dolgoznak, ahol többek között őreik uniformisait is készítik, majd az előre beosztott folyósói, illetve konyhai ügyelet veszi kezdetét. A hosszú munkaórák után pedig egy dráma színrevitelén fáradoznak.

A társadalom peremére sodródott átlagembereket bemutató filmjeiben Miroshnichenko a művészetben találja meg a kapcsot ezekhez a kirekesztett lelkekhez, akiket a festészet vagy éppen a színjátszás segít visszatalálni önmagukhoz, hogy embertelen helyzetükben is emberek maradhassanak. A film őszinte tárgyilagossággal mutatja be a szereplők mindennapjait és épp ebben rejlik szokatlan érzékenysége is. Nincsenek patetikus képsorok életről, magányról és kirekesztettségről – a minimalista tényközlés teszi átérezhetővé, hogy mit jelent valakinek, aki hosszú évekre el van zárva a külvilágtól és családjától, a börtön mindennapjaiból kiszakadni és pár órán át hétköznapi embernek lenni, aki készül a szerepére egy darabban, amit előadhat másoknak. A színház világában bárkiből lehet orvos, ügyvéd, családanya, szabad ember. Ezek a nők, ha csak rövid időre is, kibújhatnak a rabruhából és az előadás kosztümjeit magukra öltve hétköznapi emberek lehetnek, így válva önmagukká, miközben szerepet játszanak. Egy korábbi élet ismerős szerepeit.

A „normális” életben betöltött társadalmi szerep hirtelen semmivé lesz a börtön falai között, nem számít itt ki-kicsoda, eltűnnek a mindennapi, megszokott rutinok, mint a reggeli munkába indulás, a bevásárlás a vacsorához, a számlák befizetése. Ezen rutinok felszámolódása miatt szabadulásuk után a fogvatartottak nehezebben illeszkednek vissza a hétköznapi életbe. Minél tovább tart a büntetés, annál nehezebb az integráció szabadulás után. Ennek a problémának az enyhítését próbálják segíteni a különböző programok, köztük a börtönszínházak is. A próbák és előadások segítségével a rabok saját, börtönön kívüli személyiségüket nyerhetik vissza, addig sem arctalan számok, időlegesen visszanyernek valamit a való világból. A színház segítségével társadalmi szerepeket és normákat élhetnek újra, hogy azután odakint kamatoztathassák ezt a gyakorlatot, és ne kerüljenek a visszaesők közé. A színház időlegesen a szabadság illúzióját teremti meg számukra, ami segít a börtönön kívüli életre való felkészülésben.

debut_3.jpg
fotó: Az első szerep

A büntetésvégrehajtási intézeteknek nem pusztán az elzárás a feladatuk, hanem a fogvatartottak felkészítése a reintegrációra. Mára egyre több börtönben vezették be a művészeti tevékenységeket, foglalkozásokat az elítéltek részére, ugyanis kutatások és valós példák bizonyítják, hogy az így elért hatás kézzelfogható. Az ezeket a technikákat nem alkalmazó börtönökhöz képest a visszaesők száma csökkent a művészeti terápiát alkalmazó intézményekben. Az olasz börtönökben például úgy buzdítják olvasásra a lakókat, hogy a leadott könyvbeszámolókkal egyenes arányban csökkentik a büntetésük idejét. A magyarországi intézeteknek pedig nagyjából kétharmada vesz részt börtönszínjátszó programokban. A színészszakkörök résztvevői olyan tulajdonságokat sajátíthatnak el, mint az empátia, a más nézőpontok megértése, a csapatban való munka, a valahova tartozás érzése. Ez a tevékenység gyakran olyan élményekkel szolgál, melyeket a börtön előtt sosem volt alkalmuk megtapasztalni az elítélteknek.

debut_21.jpg
fotó: Az első szerep

Az első szerep arról tanúskodik, hogy már a legembertpróbálóbb orosz börtönrendszerben is komoly változások történtek a rabok jogait illetően. A filmben tárgyalt börtön, minden szigorúsága ellenére, példaként szolgálhat a szerte a világban működő intézetek számára, hiszen közös társadalmi érdek, hogy ne csak elzárják az elítélteket, de fel is készítsék őket a szabadulásra, a társadalomba való sikeres visszailleszkedésre. A börtönben ugyanis időből áll rendelkezésre a legtöbb, azt pedig nem érdemes elpazarolni.

 

Lubianker Dávid
az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatója