Ki viszi át az erőszakot? - Ugatás a távolból, Apákról és fiaikról

Közel nyolc éve tart a háború Szíriában (2011 márciusában robbantak ki az első tüntetések Bassár el-Aszad uralma ellen), a megszámlálhatatlan áldozatot hozó, és nemzetközi következményekkel is járó konfliktus kapcsán rengeteg dokumentumfilm készült az elmúlt években. Hasonló a helyzet a kelet-ukrajnai háborúval is  - a 2014 március elejétől máig zajló fegyveres harcokat szintén sok film tematizálta.
Az ábrázolhatatlan ábrázolásának kicsit más megközelítése a háború „új generációjának” bemutatása. Mi van, mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik már a konfliktusban nőnek fel? A 2019-es BIDF-en (Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) vetített Apákról és fiaikról (Of Fathers and Sons, Talal Derki, 2018), és Ugatás a távolból (Distant Barking of Dogs, Simon Lereng Wilmont, 2017) filmekben konfliktuszónákban felnövő gyerekek életébe látunk bele.

A szíriai háborúról szóló fontos filmek listája nagyon hosszú lenne - a teljesség igénye nélkül a forradalom kitörésének kezdetei (1) áldozatok és elkövetők, a Szíriában maradt mentőcsapatok vagy civilek is tematizálva vannak.
A Watani: a hazám (Watani: My Homeland, Marcel Mattelsiefen, 2016) ami 2017-ben Oscar-díj jelölt volt legjobb rövid dokumentumfilm kategóriában, egy szír család életét követi évekig, kezdetben Aleppóban, később pedig Németországban. A Wataniban a gyerekek nézőpontján keresztül is látjuk a háborút - az egyik leginkább megdöbbentő jelenet, mikor a hatéves Farah interjú közben össze-összerezzen a becsapódó lövedékek zajától. A gyerekek ISIS-videók képeit is eljátsszák, beöltözve imitálják a kínzásokat, és Németországban még arra is utalnak, hiányzik nekik a bombázás (illetve valószínűleg inkább az azzal járó korábbi életük.)
Hasonlóan a Watanihoz, az Apákról és fiaikról főszereplői is gyerekek: Osama a film kezdetén 13, Ayman körülbelül 12 éves, testvéreikkel és szüleikkel élnek észak-Szíria egyik kisebb városában. Apjuk, Abu Osama az Al-Nusra (az Al-Qaueda egy szíriai ága) terrorszervezet egyik fontos vezetője.  A film tulajdonképpen a Watani „reciproka”: ott a gyerekek apja éppen az olyan csoportok ellen küzd, mint  Abu Osamáék. A film vitathatatlan különlegessége és erőssége az a pozíció, amiből Talal Derki rendezőnek lehetősége volt forgatni a családdal. Ahogy a film kezdetén a narrációban el is mondja, sikerült meggyőznie Abu Osamát arról, hogy ő egy, a dzsihadistákkal szimpatizáló fotóriporter, aki a szervezet tevékenységeibe szeretne betekintést nyerni. Ehhez nagy segítségére volt Abu Adnan – Derki egy jó ismerőse, aki ugyan szigorúan vallásos, és a mozgalommal is szimpatizál, de sok helyzetben meg tudta védeni a rendezőt azzal, hogy a bizalmasa volt.  Erre szükség volt, mert ugyan a főszereplőknek sikerült elnyerni a bizalmát, de a környezetében többen gyanakodtak rá.

image_877.jpg
fotó: Apákról és fiaikról

Talal Derki egyébként maga is szír, menekültként költözött Berlinbe, ahol évek óta él. Derki számára nagyon megterhelő volt a forgatás időszaka. Körülbelül öt alkalommal látogatott el a családhoz, volt, hogy 3-4 hetet is ott töltött, de a köztes időszakokban is óvatosnak kellett lennie. Telefonon tartották a kapcsolatot, és vigyáznia kellett, nehogy bármit is megsejtsenek valódi értékrendjéből. A film ugyan nem empatizál, de nem is ítélkezik - végig nagyon emberi marad.
Kemény jeleneteket látunk a család, különösen az apa mindennapjaiból. A rendező bevallása szerint a legnehezebb számára az volt, mikor felvette, ahogy Abu Osama távolról meglő egy embert, és közben végig beszélgetett vele a kamera mögött, de látjuk az állam katonáinak brutális letartóztatását is. Az otthoni jelenetek azonban sok esetben nagyon szeretetteljesek - ami kicsit talán kellemetlen érzéseket is kelt - nehogy már szimpatikus legyen nekem ez a terrorista! A film kezdetén még határozottan elválik Abu Osama otthoni és ‘munkahelyi’ élete - járőröznek, bombákat keresnek vagy éppen készítenek, utána pedig otthon vacsoráznak együtt a gyerekekkel, vagy csak a gyerekeket látjuk, ahogy logikai feladványokat találnak ki egymásnak. Később azonban ez jobban összemosódik, jobban kibontakoznak az apa nevelési elvei is, és a gyerekek életéből sem csak szelíd jeleneteket látunk már.

A fiúk pedig, akik mindegyike iszlamista terroristák után vannak elnevezve, ahogy ezt Abu Osama büszkén el is meséli láthatóan rajonganak az apjukért, büszkék rá  - meg is kérik, hogy mesélje el, hogyan fejezett le embereket- elfogadják a tanácsát, hogy a talált madarat meg kell ölni, hogy ne éljen fogságban. Mindeközben pedig sokat játszanak az utcán, alkalmanként kővel megdobálva az iskolát, ahonnan apja kivette őket  (bár Ayman megjegyzi, neki hiányzik a tanulás).
Azonban ahogy jobban betekintést nyerhetünk mindennapjaikba, egyre inkább látszik az életüket átszövő agresszió. Ez egyrészt az apjuk felől áramlik, ahányszor valaki nem ért vele egyet, másrészt a gyerekek között is eszkalálódik. És amíg Abu Osamával nem, vagy alig empatizálunk, a gyerekekkel többször is tudunk azonosulni - és a film egyik legnagyobb kérdése, hogy meddig lehet együttérezni velük?
Megrázó jelenet, amikor Abu Osama két-három éves kisfia megdobálja kővel szintén körülbelül három éves unokahúgát, amiért az ki mert lépni a házból fejkendő nélkül. Ez egyébként az egyetlen helyzet, amikor akár csak egy pillanatra is, nőket látunk a képernyőn. Ez jól leképezi a család és a közösség társadalmi struktúráját: a nők elkülönítve, láthatatlanul élnek (egyszer halljuk csak, hogy Abu Osama a feleségének parancsolgat), és ha Derki akár csak felvetette volna, hogy velük is szívesen forgatna, rögtön elvesztette volna a bizalmat, és pozícióját a közösségben.

of-fathers-and-sons.jpg
fotó: Apákról és fiaikról

Mi történik ezzel az erőszakban felnőtt új generációval? Milyen esélyeik vannak? Az Apákról és fiaikról nem csak az ő traumáikat mutatja be, hanem felveti azt a kérdést is, hogy ez mikor és hogyan termeli újjá az erőszakot. A fiúk járnak a dzsihádiskolába (ami egyfajta katonaiskola fiatal fiúk számára, felkészítve őket a harcra), és kezdetben egyáltalán nem akarnak ott lenni. Azonban telnek a hónapok, évek, és Osama kifejezetten ügyes is lesz a feladatokban, majd 14-15 évesen csatlakozik az Al-Nusra csapataihoz. Vajon beszélhetünk az ő esetében személyes döntésről, honnantól kezdődik majd az ő felelőssége?
A rendező egy interjúban azt mondta, Szíria belsejéből szeretett volna egy történetet elmesélni. „Az új generáció fejében lévő katasztrófa ábrázolása volt fontos számomra. Sokat hallani a szír tragédiáról, én most arról a maszkulin hatalomról szerettem volna beszélni, akik a háborút egyfajta szent háború irányába viszik. Ez bárhol megtörténhet, Brazíliában, Törökország, Amerikában, bárhol. És félek, hogy a dolgok egyre inkább rossz irányba haladnak.”

Az Apákról és fiaikról és az Ugatás a távolból című filmekben nem csak az a közös, hogy konfliktuszónában élő gyerekek a főszereplői, hanem az ítélkezésmentes megfigyelés is. A mindennapi életet látjuk, és a film csak lassan, különösebb fordulópont nélkül mutat túl a mindennapokon és vet fel általánosabb kérdéseket is.
Az Ugatás a távolból cselekménye elég könnyen leírható. A tízéves Oleg nagymamájával, Alexandrával él egy kis ukrán faluban a frontvonalon, ahol valójában nem történik semmi, csak várják, hogy mozog-e a front, és hogy elég távol, elég biztonságban vannak-e a rakétáktól. Simon Lereng Wilmont rendező nagyon érzékenyen, közelről, de nem tolakodva követi Oleget. A kamerakezelés, a szereplők megközelítése finom, de nem finomkodó. A legnyersebb jelenetek a legszebbek talán, például mikor Alexandra és egy másik asszony kiflit sütnek, vagy mikor Oleggel vesznek egy új tapétát, amire már régóta vágytak és felragasztják.

A forgatás során nem csak a gyerekek és családjuk voltak frontközelben - a filmkészítők is  végigasszisztálták az életet a háború szélén. A beavatkozás etikai kérdése egészen másként jelenik meg a két rendező esetében, hiszen Talal Derkinek esélye sem volt a közbelépésre, azzal rögtön gyanússá vált volna. Az Apákról és fiaikról esetében a kérdés inkább az, hogy el tudjuk-e fogadni azt a jó kapcsolatot, ami Abu Osama és Derki között kialakult (illetve azt, hogy ő ezt hazugságokkal alakította ki,). Oleg és Wilmont esete azonban már más, több olyan helyzet is van, ahol a gyerekek veszélyben voltak. Wilmont azt mondta, igyekezett megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy ne veszélyeztesse a gyerekek testi épségét, de ne is korlátozza őket.

photo5267195197593331959.jpg
fotó: Ugatás a távolból

A közeg, amiben Oleg és Osama felnőnek, nem hasonlítható össze egy az egyben, hiszen hiába élnek mindketten a frontvonalon, nagy különbség, hogy Osamát születésétől fogva tudatosan a háborúban való részvételre nevelik, míg Oleget épp ettől igyekeznek megóvni. Viszont mindenképp hasonlóság az, ahogy telik az idő, a feszültség és az agresszió egyre inkább megnyilvánul a gyerekeken keresztül is. Wilmont másfél év alatt körülbelül tíz hetet forgatott a családdal.  Nem lehet tudni, hogy ebből mennyi történt lineárisan, és mennyi csak a szerkesztés, de Oleg a kíváncsi megfigyelőből egyre inkább aktív szereplővé válik. Már nem fél (annyira), mikor lemennek a folyóhoz, bátran kezébe veszi Kosztya fegyverét, hogy célba lőjön vele, és ő maga lő le egy békát. Ahogy halad az idő egyre inkább látjuk, ahogy Alexandra és Oleg nehezebben és nehezebben birkóznak meg a kihívásokkal. Alexandrának az egészsége is kezd egyre rosszabb állapotba kerülni, Oleg pedig felváltva egyre vadabb és ijedtebb. Minden gyerek játszik és kísérletezik, de ebben a környezetben nehéz elvonatkoztatni arról, ahogy az erőszak a szemünk előtt termelődik újra. Ahogy Osama esetében ez talán egyértelműbb, a kérdés itt is felmerül: nem ebből lesz-e majd a háború?

Pedig az Ugatás a távolbólban alig látjuk a háborút. A film egy robbantással kezdődik, és egy lövésekkel tarkított estén ér véget - ezt a jelenetet egyébként Alexandra vette fel, akit a rendező megkért, hogy egy-egy bombázáskor videózzon, mikor ő nem tud ott lenni. Ettől egy kicsit olyan, mintha kilépnénk a szép képekkel, lassú ritmusban elbeszélt történet szövetéből, és egy másik szinten néznénk szembe a háború nyers mindennapjaival. A kettő között viszont a háborút nem látjuk, csak halljuk - mint a kutyák ugatását a szomszéd faluból. Ettől a háború díszletként válik a mindennapi élet részévé, Oleg környezetének alapvető elemévé, akár a folyó, vagy éppen Kosztya. Nem a háború a film főszereplője, mégis, indirekt módon végig jelen van, az összes kép, összes jelenet mögött ott áll.

Oleg, Osama, és Ayman, miközben éjjel hallgatják a becsapódó rakéták zaját, és nappal romos házak között játszanak, közben észrevétlenül felnőnek. Felmerül viszont a kérdés, hogy mi a lesz a háborúban, konfliktusban felnőtt generáció sorsa, és hogy mit tudnak kezdeni ezzel az „örökséggel”, amit a háború és az etnikai konfliktusok hagynak nekik.


 

Eichner Hanna



 

(1) Háborús műsor /The War Show, Andreas Dalsgaard, Obaidah Zytoon, 2016
Szíriai Love Story/ Syrian Love Story, Sean McAllister, 2016
(2) Syria’s Disappeared, Sara Afhsar, 2017
(3) Aleppó a végsőkig / Last Men in Aleppo, Feras Fayyad, 2017, Radio Kobani, Reber Dosky, 2016)