Milyen kép volt a fejetekben Koszovóról?
Anna: Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy jövök, így talán csak forróságra, rengeteg burekre, és dokumentumfilmekre voltam felkészülve.
Hanna: Annyit tudtam, hogy sok ország továbbra sem ismeri el, és hogy nem lehet Szerbiába Koszovó irányából belépni (ez egyébként szerencsére megcáfolódott hazafelé). És igen, hogy valószínűleg lesz burek.
Dóra: Azt hiszem, kicsit többet tudtam róla, mint ti, mert már voltam ezen a fesztiválon korábban, három éve, amire folyamatosan emlékeztettelek is titeket a “ Három éve…” kezdetű mondataimmal. Akkor az utazás előtt elolvastam a Wikipedia szócikket, és hallgattam a szüleimet és barátaimat, hogy minek megyek oda, ott háború van. Aztán próbáltam magamba szívni mindent, mint egy szivacs, de hát erősen szervezettek voltak a körülmények, meg maga a fesztivál is, és talán így nem lehet sokat leszűrni egy ország helyzetéről. Azt megtudtam, hogy szinte egyetlen fiatal se tanul és dolgozik ott, de nem is utazhatnak bárhova a vízum miatt.
Ja, és azt is tudtam, hogy innen származik két szupersztár énekesnő, Rita Ora és Dua Lipa, az utóbbit azóta is, csak a kutatás kedvéért hallgatom.
Hanna: Mert hogy Dóra, te nem csak fesztivál látogató voltál három éve, hanem egy workshopra mentél, ugye?
Dóra: Igen, ez egy filmkritikusi workshop volt, a legelső, amin voltam - kb. két darab megjelent cikk után, de hát kezdőket kerestek.. Előtte sose gondoltam, hogy dokumentumfilmekkel szeretnék foglalkozni, láttam mondjuk véletlenül párat életemben, szóval eléggé mélyvíz volt. Nem használnám ezt a szót, de tényleg varázslatos volt, hogy ilyen különleges környezetben csupa kedves emberrel filmekről dumálunk. Meghatározó élmény lett.
Mik voltak a benyomásaitok, az országról, a városról, a fesztiválról?
Anna: Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a pristinai buszpályaudvaron három hátizsákos magyar lány naptejjel keni magát a lépcsőn, miközben a háttérben egy csöndes kávézóban a pincérnőt leszámítva csak férfiak ülnek, beszélgetnek, kávéznak és vizipipáznak. Vagy mikor kicsit később egy koszovói idősebb férfi meghallotta, hogy magyarok vagyunk, és rögtön hívta az unokáját, hogy kísérjen el minket a főváros sétálóutcájába.
Hanna: Sokkal több előítélettel indultam, mint gondoltam volna - valahogy azt vártam, hogy mindenki szegény lesz, kevés lesz a kulturális lehetőség, és az emberek majd gyanakodva méregetnek minket, mert ez egy ilyen hányattatott sorsú ország.. Tényleg méregettek (bár csöppet sem gyanakodva), de közben mindenki iszonyú segítőkész is volt, és én Prizrent egy szuper pezsgő, élénk városnak láttam, rengeteg kávézóval, étteremmel, fagyizóval, gyönyörű környezetben. Persze, azt nehéz különválasztani, hogy ebből mennyi szerepe van tényleg a Dokufestnek.
Minden nagyon olcsó, aminek nyilván fő oka az ország gazdasági helyzete, tényleg nagy a szegénység, és ez látható is, különösen a városokon kívül. És hát mindig kettős érzés, hogy nekem nagyon jó, hogy ilyen olcsó a burek, de közben mi ennek a háttere.
Dóra: Sokat változott a hely, amióta utoljára ott voltam, feltűnően több volt a hijabot viselő nő, és megdöbbenéssel láttam, hogy nyitottak egy KFC-t is. Bennem is ott éltek az előítéletek, és nehéz nem egy tudatlan nyugati turistának gondolnom magam, aki rácsodálkozik a helyi dolgokra, élvezi, hogy olcsón fogyaszt, miközben nem tapasztalja meg, milyen ott egy hétköznap, úgy, hogy nincs körülötte egy menő fesztivál, amit javarészt olyan fiatalok szerveznek, akiknek évközben nincs is lehetőségük Otthon élni.
Hanna: Elég nagyot koppantak az előítéleteim, mikor egy nagyon szervezett, profi, és iszonyú trendi fesztiválra csöppentünk, szuper programmal, és hát tényleg nagyon menő helyszínekkel.
Soha nem voltam még “ennyire szabadtéri” fesztiválon, ahol így beépülnek a vetítések a város struktúrájába - voltak helyszínek a folyómederben, a várban, illetve a Lumbardhi moziban, ami, azt hiszem, a Balkán első szabadtéri mozija. A Prizrenben élők nem igazán tudják figyelmen kívül hagyni, hogy másfél hétre megbolondul, és külföldiekkel telik meg a város, és én úgy láttam, ki is veszik belőle a részüket - rengeteg a helyi, középiskolás önkéntes például.
Dóra: Az hiszem, Koszovóban három mozi van összesen, és ebből kettő Prizrenben. A Lumbardhiért évek óta küzdenek a Dokufestesek, mert le akarják rombolni és parkolót akarnak a helyére.
Minden évben egy nagy hangzatos téma és szlogen köré építik a programot, ami idén a jövő volt - Future is Not Dead - de ezt meg is töltik tartalommal. Örökre a szívembe zártam a fesztivált, amikor először voltam, és ezért is akartam megint menni, főleg az ott megismert emberek miatt, valamilyen eszméletlen optimizmus és kedvesség van bennük. Még akkor is, ha egyébként most, sima látogatóként, sajtósként, sokkal kívülállóbbnak éreztem magunkat, nehezebb volt kapcsolatot teremteni.
Anna: Nekem is a szabadtéri helyszínek voltak a kedvenceim. A folyóparton a VR Cinema (Virtual Reality) helyszínen három videó közül választva kipróbálhattam a Chasing Coral VR élményt, és az óceán fenekén a korallzátonyok között úszhattam virtuálisan, miközben Prizren főterén egy sátor árnyékában ültem a 45 fokban.
Volt, amit kifejezetten vártatok?
Dóra: Azt, hogy újraélhetem a fiatalságomat, és ismét két napig másnapos leszek az elfogyasztott rakiák után, de ezt komoly, érett nőként már nem tehettem meg. Kárpótlásért kaptam egy napszúrást, ami majdnem ugyanaz. És a macedón ajvárt. A filmek közül persze nem dokut vártam, hanem Tarkovszkij Solarisának a szabadtéri vetítését, mert még sosem láttam. De akkor már nem voltunk ott.
Anna: Én izgatottan vártam a zenészekről és zenekarokról szóló önéletrajzi dokumentumfilmeket (Future is Sonic: Films on music). Ebből a szekcióból sikerült több filmet is megnéznem, az egyik a Nick Cave életéről szóló One More Time with Feeling, amelyben az énekes fia elvesztésének fájdalmát próbálja feldolgozni. Az alkotás egyszerre lírai, experimentális, lassú tempójú, érzékeny és felkavaró. A 2D és 3D kamerával felvett, fekete-fehérben játszódó jelenetek és a Nick Cave and the Bad Seeds zenei betétei szürrealisztikus és meditatív hatással vannak a nézőre.
Személyes kedvencemmé vált egy lehengerlő, nyughatatlan polihisztor, Tony Conrad, aki egyszerre volt zenész, zeneszerző, videóművész, experimentális filmes, képzőművész, tévés személyiség és tanár. Az ő életét bemutató életrajzi alkotás a Completely In The Present című film.
Volt olyan film, amire véletlenül kerültetek és tök jó volt?
Dóra: A mozi és a jó wifi közelsége miatt ültem be egy nemzetközi blokkra. Yuri Anacaraniról nem tudtam semmit, pedig illett volna. A The Challenge az első hosszabb filmje, a korábbi munkáihoz hasonlóan erősen stilizált, a tereket, közegeket aprólékosan megfigyeli, hosszan kitartott képekben. A dokuban piszkosul gazdag arab férfiak foglalkoznak solymászattal és tartanak heccből leopárdokat. Megbabonázó nézni nem csak azt, ahogy magánrepülőkön és sportkocsikban utaztatják, dédelgetik az állatokat, költenek rájuk elképesztő pénzeket, a sivatagban rendeznek sólyomvadászatot, hanem azt is, hogy hogyan rajzolódik ki mögötte a privilégiumokra épülő patriarchális rendszer, vagy a nyugati kultúra befolyása az arab világra a technika által.
Anna: A Dawnson City: Frozen Time című filmet Dóra ajánlotta nekünk a fesztivál utolsó napján. Kezdetben megijedtem, hogy egy két órás ismeretterjesztő dokumentumfilmet kell végignéznem a némafilmek történetéről, de kiderült, hogy ez az alkotás annál sokkal több.
1978-ban, Dawson rekreációs központjának építése közben egy buldózer filmdobozokat forgat ki a földből. A dobozokban több, mint 500 némafilmre bukkannak, amelyekről később kiderül, hogy mind 1910 és 1920 között készültek. Bill Morrison rendező végigköveti az ötven éve elfeledett gyűjtemény történetét, az első filmek vetítésétől egészen rejtélyes eltemetésükig. Évtizedekkel később újra felfedezik a filmeket, és megkezdődik a tekercsek restaurálási és kiállítási folyamata.
Egy eldugott és zord körülmények között élő kanadai városka, Dawson egész történelmét tárja elénk a rendező, bemutatja az első nemzeti nomád törzsi tábort, amely vadászattal és halászattal foglalkozott, és hosszan elidőzik a várost híressé és forgalmassá tevő klondike-i aranyláz időszakán. Egy lassan hömpölygő költői dokumentumfilmet látunk - éteri zenei aláfestéssel - miközben a filmbe olvasztott archív felvételek visszarepítenek minket a századforduló kanadai aranylázába.
Hanna: Kicsit furcsa ezt mondani egy régi archív felvételekből és lassú zenéből komponált filmről, de iszonyú izgalmas volt a Dawson City. Köszi Dóra, köszi Bill Morrison!
Legjobb élmény, TOP3 film?
Hanna: Nagyon jó élmény volt a szabadtéri vetítés a várban, annak ellenére, hogy a film maga nem tetszett igazán. A Delicate Balance (rendező: Guillermo Garcia Lopez) gerincét José Alberto Mujica - aki Uruguay miniszterelnöke volt 2010 és 2015 között - közelije képezte, ami időről-időre visszatért, és premier plánban kicsit Paolo Coelho-s életbölcsességeket osztott meg a nézővel. De közben a gyönyörűen komponált képek - nehéz ezt nem szépelegve mondani - belesimultak a tájba (azt már nem is mondom, hogy telihold is volt éppen), úgyhogy végül meghatározó élmény maradt, ahogy a dombon, a végre kicsit hűvösebb esti levegőben nézzük ezt az egyébként elég meditatív filmet.
Furcsa módon a top 3 válogatásom elég erősen kötődik a háborúhoz. Az első, amit kiemelnék a Death in a Terminal (Taly Shemesh és Asaf Sudry filmje), ami egy izraeli buszpályaudvar biztonsági kamerás felvételeiből, illetve a szemtanúk nagyon részletes vallomásaiból felépülve dolgoz fel egy terrortámadást. A ‘talált’ képek és az interjúk jól rímelnek egymásra - a riportalanyok olyan részletesen, plasztikusan írják le az eseményeket, mintha csak egy rendőrségi kihallgatáson kérdeznék őket, és sokszor olyan távolságtartóan, objektíven számolnak be érzéseikről, ahogy a biztonsági kamerák is, egy lépést hátralépve követik az eseményeket, és fedik fel lassan azt, hogy itt többről van szó, mint ‘egyszerű’ terrortámadásról. Nagyon okosan felépített filmnek tartom, tetszett.
A másik két kedvenc a szíriai háborút, illetve annak előzményeit járja körbe, mindkettő személyes nézőpontból, de nagyon eltérő eszköztárral közelíti meg a hasonló témát. A Last Men in Aleppo egy nagy költségvetésű, igazán profi dokumentumfilm, a történet nagyon lendületes, és a szereplők, különösen a főszereplő nagyon szerethető, hamar közel kerül hozzánk. A The War Show szintén szíriai történet, szintén személyes perspektívából, de egészen máshogy. Néhány fiatal, a sorozatos tüntetéseken való részvétel után egyre inkább belekeveredik a forradalomba, és az abból kibontakozó polgárháborúba. A folyamatot pedig végig dokumentálják - ők, saját maguk, úgyhogy sokszor felmerült bennem, ennél hitelesebb forrást nehezen kaphattunk volna.
Dóra: Mindig teljesen idiótának érzem magam, amikor az ilyen fesztiválok retrospektív szekcióit nézem, mert általában soha nem hallottam a rendezőkről, és mégis hatalmas megtiszteltetésnek kellene éreznem, hogy ott lehetek, amikor eljönnek és bemutatják a filmjeiket. John Smith az idei egyik díszvendég volt, egy joviális angol bácsi, aki kompenzálva a nevét fura/vicces/nagyon személyes avantgárd rövidfilmeket csinál, rendszerint fura címekkel. A Blight című dokunál tört el végleg a mécses, ami igazából csak arról szól, hogy alakult át egy kelet-londoni környék egy autópálya építésekor. Smith a házak lebontását, az átalakuló tereket filmezi és montázsolja össze párbeszédekkel, és egy gyerek énekével. Fájdalmas volt nézni, hogyan válnak semmivé a helyek, ahol valamikor emberek élték az életüket, és hogy válik mindez aszfalttá. A The Challenge mellett a Drib c. doku-fikciót szerettem még, amiben egy excentrikus komikus keveredik a reklámiparba. Az eljátszott jelenetekben, és amikor a karakterek áttörik a negyedik falat, a film önreflexív jellege kerül elő.
Ki látott balkáni filmet?
Dóra: Beültem egy rövidfilmes blokkra, ahol az alkotókkal és barátaikkal néztem meg párat. Látszik, hogy Albániában és Koszovóban még az elején járnak a filmes képzések és a filmipar kiépítésében, ha jól tudom, a támogatási rendszer szinte nem is létezik. Az albán Plastic Flowers pont egy idősebb alkotótól jött, Ylljet Alicka egy elismert író, aki a saját novelláját filmesítette meg. Sokat meg lehet tudni belőle a mai albán társadalomról, a tradíció és a modern városi élet ellentéteiről. Egy idős pár elindul Tiranába, a fővárosba egy rokon esküvőjére, de az őket elutasító materiális javaknak élő gazdagok és az ő jóságuk kontrasztja annyira sarkos és leegyszerűsített, hogy nem lehet a filmet többnek nevezni, mint egy jó szándékú tanmesének.
Voltak esetleg olyan blokkok / tendenciák, amikre külön felfigyeltetek?
Dóra: Azt hiszem, hogy a nehéz emberi jogi témák és az absztraktabb, kreatív dokufilmek elég jó egyensúlyban voltak.
Anna: Az egyik kedvenc blokkom a már korábban említett, zenekarokra fókuszáló életrajzi filmek csoportja volt (Future is Sonic: Films on music). Emellett rajongok a környezetvédelemmel, globális felmelegedéssel és állatok védelmével foglalkozó filmekért (Green Dox). A fesztiválon láthattam a Chasing Coral című filmet, ami a korallzátonyok rohamos pusztulását mutatta be, az óceánok hőmérsékletének emelkedése miatt az egész világon. A film során tengerbiológusok, filmesek és lelkes segítők mindent megtesznek azért, hogy ezt az elszomorító pusztuló folyamatot dokumentálhassák, mivel a korallok, az óceánok szeizmográfjai jelzik számunkra, hogy a tengerek egészsége megbillent, és valami nagy baj van.
Hanna: Első este beestünk a folyóparton egy Road Movie c. orosz filmre, ami autósok szélvédőre szerelt kamerájának a felvételeiből összeállított etűd volt. Egyszerre szerettem és utáltam, mert egyrészt sok jelenetet etikátlannak és túlzásnak tartottam, másrészt viszont izgalmas, ahogy egyre több mozgóképes anyag van a mindennapjainkban, és ahogy ezek kezdenek beépülni a professzionális felvételek közé. Viszont nagyon érdekes, hogy lehet azon gondolkodni, honnantól kezdődik a film, és hol ér véget az egyszerű dokumentálás. És akkor másnap jött a Death in a Terminal a biztonsági kamerás felvételekkel...
Volt nálunk egy kamera is Prizrenben - így született a fenti videó, fogadjátok azt is sok szeretettel!
Bartal Dóra, Eichner Hanna, Orosz Anna
