Az ő huszadik századuk – Nagyi projekt // Verzió X ELTE
A készítésben Révész mellett a brit Merredith Colchester és a német Ruben Woodin Dechamps és hármuk nagymamái – magyar holokauszttúlélő, angol kémnő, illetve német nacionalista családból érkező nagyi – vettek részt. Az ő jelenlétük mellett nem láthatjuk azonban a köztes generációt, így a film tekinthető egyfajta hídépítésnek a két főszereplő korosztály között. Felmerülhet a kérdés: miért került kivonásra a szülői nézőpont? Ők nem viszonyulnának ilyen mértékű személyes távolságból az akkori eseményekhez? A válasz nem egyértelmű, azonban az világossá válik, hogy az utánuk következő nemzedék képviselői már-már objektív szemszögből látják az elmesélteket. Így két nagyon különböző élményvilágot jelent a világháborús események megidézése, hiszen az idős hölgyek nagyon is közvetlen, valós időben megélt élményeivel szemben alkotnak kontrasztot a fiatal srácok közvetett élményei, melyeket csak ebben a formában, a korábbi generációk elmondása alapján ismerhetnek.
A film során egyértelművé válik, hogy ezek az elbeszélések mennyire megkövetelik azt a fajta közeli és személyes kapcsolatot, melyet a fiúk nagyszüleikkel ápolnak, ennek lenyomatát a filmben is végigkövethetjük. Miközben a fiúk a nagymamáik történeteit hallgatják, kiderül, hogy nem csak az akkori eseményeket megélt asszonyok közelítenek erős érzelmekkel a felidézéshez. A fiatalok körében is előkerülnek azok a nemzeti identitáshoz kapcsolódó és a világháború egészéhez viszonyuló látásmódok, melyek a mai napig áthatják a huszadik század eseményeire való emlékezést. Kiderül például, hogy a német nemzeti identitásnak, illetve kollektív emlékezetnek ma is fontos árnyfoltja a második világháborúban való szerepük, még akkor is, ha ez a kimondhatóság nehézségeivel jár együtt.
fotó: Nagyi projekt
Ez a depresszív felhang azonban nem hatja át az egész filmet. A súlyos történeteket továbbra is a huszonéves fiúk játékos hozzáállása vezérli, és viszi előre a narratíva folyamán, az üzenet és a téma fontosságának elhanyagolása nélkül. A kissé talán komolytalan hangnem azonban korántsem a tiszteletlenség jele, sokkal inkább annak a generációk közti különbségnek a lenyomata, amit a Nagyi Projekttöbb ponton is képes áthidalni. Ezzel a motívummal jelenik meg Révészék közvetett élménye az világháborús eseményekkel kapcsolatban, ami aztán érdekes dinamikát épít ki az eseményeket fiatalként megélő nagymamák hozzáállásával. Az akkori helyszínekre való visszatérés és egy esetleges, többnyire szóbeli újrajátszás lehetősége láthatóan nem mindhárom nagyi esetében opció. Láthatjuk, hogy amíg az angol hölgy időnként unokája fesztelenségét követve beszáll a játékba, mely a kém-múltat imitálja, addig Bálint nagymamája nem hajlandó viccet csinálni a deportálás nagyon is személyes valóságából. A nemzetek és az egyéni élmények láthatóan nagyon különbözőek, nincs egyetlen egy örökérvényű világháború-élmény. Ennek csúcspontjaiként láthatjuk azokat a jeleneteket, melyekben a két főszereplő generáció reprezentánsai együtt beszélgetnek élményeikről. Egyértelművé válik tehát, hogy nem csak a fiúk és nagymamáik közötti szakadékokat kell áthidalni, hanem a nemzetek közti különbségeket is figyelembe kell venni.
Révészék dokumentumfilmje rengeteg ponton a problémák összetett megközelítésére hívja fel a figyelmet. Nem létezhetnek emlékek emlékőrzők nélkül, azonban, hogy ezek létrejöhessenek, kétirányú kommunikáció szükséges – legyen szó játékos vicceskedésről, vagy tiszeletteljes hallgatásról. A film bemutatja, hogy nem csak a melankolikus, archív felvételekkel teletűzdelt komor dokumentumfilmmel, vagy csak átidealizált, műfaji keretek közé szorított játékfilmmel lehet emlékezni. A Nagyi Projektazt bizonyítja, hogy a fiatal nemzedék merész és zsigeri könnyedségének, kitartó érdeklődésének rendkívül fontos szerepe van az örökség továbbvitelében.
Csáti Alexandra
az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatója
