„Együtt vagyunk felelősek a filmért” – Beszélgetés Ugrin Juliannával

Olvastam, hogy láttad Dóri első kisfilmjét a Vasárnapi ebédet, és utána kezdtetek el együtt dolgozni. Mi fogott meg a munkájában?
Már abban a filmben is az ragadott meg, hogy Dóri hétköznapi szituációkból, egyszerű eszközökkel épített egy nagyon erős drámát, ami egy csöppet sem volt hatásvadász. Ereje volt a filmnek, mert szép ívet írt le a történet és a képi fogalmazása is kiforrott volt. Utána Almási Tamással dolgoztunk együtt a Tititá című filmjén és a premieren Tamás bemutatott Dórinak, akit tanított a DocNomads nevű nemzetközi dokumentumfilmes képzésen. A bemutatkozás után Dóri eljött hozzánk és elmesélte nekünk a terveit, ötleteit. Ezek persze jócskán átalakultak, de így indult.

A monostor gyermekein, melyben két bhutáni tinédzser életét követitek, tehát már együtt dolgoztatok. Milyen nehézségek adódtak abból, hogy két fiatal rendező vágott bele a filmbe?
Dóri és Arun Bhattarai párosítása nagyon jól működött együtt. Mindketten nagyon nyitottak voltak a külföldi workshopokra a fejlesztés során, amit az elsőfilmeseknél különösen fontosnak tartok, mert a nemzetközi megmérettetés mindig kifizetődik. Könnyen belecsúszhat egy filmes abba a csapdába, hogy a saját közegében érthető a film, de egy nemzetközi közönség számára már nem, és ezek a workshopok rettentő sokat segítenek abban, hogy a projekteket szélesebb rétegnek is értékelhetővé és érthetővé tegyék. Ebben az időszakban két gyermekem is született, ezért is nagyon fontos volt, hogy biztos kezekben fejlődjenek ezek a filmek.

És a külföldi produkcióból és forgatásból?
A monostor gyermekei egy Bhutánban játszódó bhutáni történet, bhutáni szereplőkkel, tehát abban a filmben nincs magyar támogatás, viszont pont ezért tudtunk pályázni az IDFA Bertha Fundra, ami kifejezetten ázsiai vagy harmadik világbeli projektek számára jött létre. Arun a koproducere is lett a filmnek, mert Bhutánban nem igazán volt gyártócég. Nagyon izgalmas projekt volt, azért is, mert átalakult bizonyos szinten. Két lány barátsága lett volna a középpontban, akik rajongtak a futballért, de az egyik lány szülei úgy döntöttek, hogy se foci, se film és így került át a fókusz a másik lányra és a testvérére. Fokozatosan derült ki, mennyire izgalmas a családi hátterük, mert az apa egy buddhista monostor őrzője, aki a fiára szeretné bízni ezt a feladatot. Az volt benne a szép, hogy az alapmotívum így sem változott, mert az elejétől kezdve arra kerestük a választ, hogyan ütközik a modernitás a tradícióval egy ilyen világban, mint Bhután és ennek a lánynak és fiúnak a történetében ezt megtaláltuk.

A Könnyű leckék esetében is sok változáson ment keresztül a projekt. Ilyen esetekben hogy tudod segíteni az alkotót?
A rendező és a producer között nagyon fontos az állandó kapcsolat és bizalom, mert együtt vagyunk felelősek a filmért onnantól kezdve, hogy a rendező a kezeim közé helyez egy filmötletet. Dórival is mindent azonnal megbeszélünk. Az hamar eldőlt, 2014 környékén, hogy Dóri menekültek történetével szeretne foglalkozni, de hogy milyen formában és kiről, az még nem volt biztos. Dóri számára az elején az volt érdekes Kafiában, hogy amíg mindenki továbbállt, ő itt maradt Magyarországon egyedül és próbált beilleszkedni. De lassú folyamat volt, amíg elfogadta a szituációt, hogy róla készül a film és hogy Dóri sokáig követni fogja, és ennek meg kell adni az idejét.

Ugrin Julianna (fotó: Locarno Film Festival)

Mit gondolsz, elsőfilmesként nehéz tető alá hozni egy dokut ma Magyarországon? Milyen volt pályázni az Inkubátor programra dokumentumfilm-tervvel?
Nem lehetetlen elsőfilmesként más úton érvényesülni: Tuza-Ritter Bernadett filmje, az Egy nő fogságban szintén elsőfilmes alkotás és azt is támogatta a Médiatanács. Az is igaz, hogy Bernadettnek már van egy szakmai előélete vágóként, tehát ismerték a nevét. Nagyon örülök annak, hogy létezik az Inkubátor program, ami pont erre jött létre, hogy támogassa a pályakezdőket. A kisebb költségvetés, amivel dolgozni kell, sokszor megnehezíti a feladatot, mert attól még, hogy elsőfilm, ugyanolyan minőségi elvárásoknak kell megfelelni, és ha valaki megtudja, hogy Filmalapos projekt, akkor már emelkednek az árak. Ez az oldala nehéz, de legalább el tudnak indulni a fiatal alkotók. A dokumentumfilmeket támogató pályázati összeg szűkös, de megoldottuk. Az Inkubátorban kötelező dokufilmet is támogatni és azt gondolom hogy ennek anyagi megfontolásai is vannak. Ugyanakkor én nagyon bízom benne, hogy a Filmalapnak is fontos a dokumentumfilm. Egyébként az Inkubátor Program korlátozza, hogy mennyi egyéb forrást lehet bevonni. Ennél a projekteknél nem volt külföldi koproducer. Az egy nő fogságban esetében volt egy német produkciós cég, illetve az Európa Uniós MEDIA támogatás. Ezek nélkül nem tudtuk volna azt a filmet elkészíteni.

Visszatérve arra a gondolatra, hogy megláttál Dóri filmjében az elejétől fogva újszerű fogalmazásmódot, mit gondolsz, elkezdődött valamilyen paradigmavaltás a magyar dokumentumfilmes oktatásban vagy a fiatalok alkotói attitűdjében?
Talán ezt nem is paradigmaváltásnak nevezném, sokkal inkább a nemzetközi vonal ismerete, ami változást hoz. Dóri ugye a DocNomads programban tanult, ott pláne előtérbe kerül ez. De én a DokMA-n is tanítok – ahogy Dóri is –, és ott két éven keresztül azt erősíti minden tanár, hogy menni kell külföldre fesztiválokra, nézni a külföldi filmeket. Nyugat-Európában az egész estés dokumentumfilm nagyon erős forma, aminek van közönsége és nagyon izgalmas dolgokat lehet benne létrehozni. Nem csak a hosszú megfigyelői típusú filmekre értem ezt, mert nincsenek szabályok, inkább az a lényeg, hogy pontos üzenet és konkrét elképzelés legyen a film mögött. Én ebben látom a nyitját.

Bartal Dóra