Interjú Francesco Montagnerrel, a Fivérek című film rendezőjével // Verzió X ELTE

Olaszországban születtél, és Prágában végezted el az egyetemet. Hogyan találtál rá egy bosnyák pásztorcsalád történetére?

Egy iskolai feladatot kerestem, és a tévét nézve egy olasz riportban pillantottam meg őket, az apát meg a három fiát. Azonnal felkeltették az érdeklődésemet, mert Prágában sok volt jugoszláv emberrel tanultam együtt. Amikor 2015-ben egyszer csak háború zajlott Szíriában, és az ISIS a csúcsán volt, akkor hallottam először erről a kis radikalizálódó bosnyák közösségről, akik Szíriába mennek hirdetni az igét. Nagy szerencsém volt, hogy megláttam a családot abban a riportban. Annyira különlegesnek tűntek. Tudni akartam, milyen lehet a három testvér jövője egy ilyen családban. Kíváncsi voltam, milyen lesz az életük néhány évvel a kamaszkoruk után.

Amikor felvetetted nekik egy róluk szóló dokumentumfilm ötletét, hogyan reagáltak?

Kíváncsiak voltak, de egy kicsit meg is ijedtek. Az apának ekkora már elég nagy médiamegjelenése volt, a srácok meg kíváncsiak voltak, mint minden más fiú. Az, hogy találkoztak velünk, lehetőséget kínált nekik arra, hogy ne folyton a birkákkal unatkozzanak. Egyfajta játéknak fogták fel. Eleinte kicsit szkeptikusak voltak, de aztán lassan megkedvelték ezt az egészet, játszani kezdtek velünk, és még jeleneteket is javasoltak a filmhez. Egyre aktívabb részvevőivé váltak a folyamatnak. Velük nem volt nehéz megszerettetni a jelenlétünket, a közösség többi tagjával, köztük az apjukkal, viszont sokkal inkább.

Több mint négy évig forgattál a fiúkkal, gyakorlatilag a kamera előtt nőttek fel. Hogyan alakítottatok ki egy kapcsolatot ilyen magas szintű bizalommal?

Nem igazán volt nehéz. Úgy érzem, a bosnyák kultúra sokban hasonlít az enyémhez. Mindkettő mediterrán kultúra, így elég könnyű volt belerázódni az ő szabályaikba és életszokásaikba. Végsősoron, ők is csak emberek, ők is csak egyszerű fiúk. A stábra és rám idősebb fiúkként tekintettek, akikkel együtt lehet lógni. És nemcsak ők nőttek fel, hanem én is velük együtt nőhettem. Nagy kiváltság volt számomra, hogy életük egy ilyen kényes pillanatát végigkövethettem. Azt hiszem, akkor nyertük el igazán a bizalmukat, amikor megértették, hogy nem újságírói riportot, hanem dokumentumfilmet akarunk készíteni. Hogy az ő gondolataik érdekelnek. Teret adtunk nekik, hogy megnyíljanak arról, amit igazán el akarnak mondani. Mondjuk úgy, hogy mi csak egy kamera voltunk, amely lehetővé tette számukra, hogy megosszák a szavaikat a világgal.

Még mindig tartjátok a kapcsolatot?

Természetesen még mindig kapcsolatban vagyunk a közösségi médián keresztül. Nagyon igyekeztem, hogy elhozhassam őket valamelyik premierre, de eddig nem sok szerencsével jártam a járvány-korlátozások miatt. Emellett nem EU-s állampolgárok, így bonyolult őket utaztatni.

A filmben láthatjuk, amint a testvérek gyermekkorból felnőttkorba lépnek. Nem volt nehéz közbeavatkozás nélkül nézni, ahogy lassan megváltoznak és eltávolodnak egymástól?

Az volt az érzésem, hogy nem szabad beavatkoznom, mert ők a jószántukból vesznek részt ebben. Ez az ő saját életük, ezek a saját folyamataik. Csakis úgy segíthettem rajtuk, hogy legitimáltam a cselekedeteiket. Bármit is tettek, én nem azért voltam ott, hogy ítélkezzem, hanem hogy meghallgassam őket, és hasznos legyek, ha segítséget kérnek a céljaik eléréséhez. De hogy válaszoljak a kérdésedre, igen. Nagyon jó volt ilyen hosszan velük lenni, de gyakran nagyon nehéz volt nézni, ahogy küzdenek. Usama például hét hónapot, köztük egy teljes telet, töltött egy sátorban, amíg az apja távol volt.

A Fivérek olyan témákat boncolgat, mint a férfiasság, a saját identitás megtalálása és egy elnyomó apa következményei. Ez volt az eredeti koncepció?

Nos, az elején inkább az apára koncentráltam. A kezdetektől fogva forgattam a fiúkkal is, de a legelső ötletemben az apjuknak jóval központibb szerepe volt. Azonban minél több időt töltöttünk a fiúkkal, annál inkább rájöttünk, hogy az apa kevésbé érdekes, mivel csak egy patriarchális, szigorú, öreg férfi sztereotípiája. Sokkal több energia, dinamika és dilemma volt a testvérek életében, ezért úgy döntöttünk, hogy a fókuszt inkább áthelyezzük rájuk. Ami pedig a témaköröket illeti, néhány tervbe volt véve és néhány nem. A férfiasság és az identitáskeresés kérdése a filmezés során a szereplőkkel együtt alakult ki. Más témákkal, mint a háború, az örökség és az apával való konfliktus, már kezdetektől fogva számoltunk, ezek köré akartuk kiépíteni a történetet. Azzal a gondolattal utaztam oda, hogy "Milyen emberré válsz, ha ilyen apád van? Ha ilyen családban nősz fel?".

Nagyon érdekes volt látni, hogy mindhárom fiú nagyon különbözően reagált a hirtelen jött szabadságra.

Ez volt az egyik ok, amiért vonzott a történetük: feltűnt, hogy ők három nagyon különböző ember. Jabir egy kicsit hétköznapibb, alkalmazkodóbb és világiasabb, Usama meg romantikusabb és idealistább, aki nagyon szeretne hinni bizonyos eszményekben. Aztán ott van Useir, a kicsi, az érzékeny, aki nem tudja, melyik testvér útját kövesse. Egyik sem tetszik neki, mindkettő túlságosan szélsőséges számára.

A dokumentumfilmed egy olyan világot mutat be, amely ugyan földrajzilag nincs messze, de mégis mintha fényévekre lenne tőlünk, mind térben és időben. A film a háború maradványaira és a természet elszigeteltségére nagy hangsúlyt fektet. Ez szándékos művészi döntés volt? Vagy csak a vad, vidéki Boszniát próbáltad valós formájában megörökíteni?

Az tudatos döntés volt, hogy ezeket a karaktereket választottam. Kifejezetten az ő két világuknak összeütközése és szinkronba hozása érdekelt. Egy ilyen ősi világban élnek, és mégis érdekli őket a dzsihád, Szíria és a kortárs, külföldi kérdések. Egy modern és egy archivált világ kontrasztjába akartam beleásni magam, hogy választ találjak a kérdéseimre. De ugyanakkor, a nyers valóságot képviseltem. Úgy értem, én nem különítettem el őket a film kedvéért, ők ilyen elszigetelten élnek a természet közepén. Az adott feltételek csupán megkönnyítették a dolgomat, így az életüket a csak a legautentikusabb módon kellett formálnom és ábrázolnom. Emellett ők nem színészek. Ugyan volt néhány pillanat, amit együtt dolgoztunk ki, de a legtöbb jelenet színtiszta megfigyelés eredménye.

És végül, úton van már a következő projekt? Ha igen, egy kicsit mesélnél róla?

Jelenleg rövidebb dokumentumfilmeken dolgozom. Egy nagyobb film ötletén is gondolkodom, de az még nem teljesen tiszta. Annyit mondhatok, hogy hasonló témákon szeretnék dolgozni.  Például továbbra is tervezem a férfiasságot vizsgálni, jó és rossz értelemben egyaránt. Ezen kívül, lenyűgöznek ezek a helyek, amelyek gyönyörűek és mégis börtönként hatnak a szereplők számára. Érdekel az a frusztráció, amit akkor érzel, amikor a szülőhelyeden ragadsz, hiába nem tartozol oda.

A Fivérek elnyerte a 2021-es Locarno-i Nemzetközi Filmfesztiválon az ’Arany Leopárd - A jelen filmkészítői’ nevű díjat. A filmet a 18. Verzió Nemzetközi versenyén a zsűri különdíjjal jutalmazta.

Toperczer Hanna