Mi lesz Petyával? A reakciók spektruma

Legtöbbször, amikor az autizmusról olvasunk egy dokumentumfilm leírásában, arra számítunk, hogy egy autista embert középpontba helyező, az ő szemszögét bemutató alkotást fogunk látni. A Mi lesz Petyával? ezt a koncepciót több szempontból is felrúgja. Petya, a nonverbális autizmussal élő fiú eleve képtelen hangot adni tényleges vágyainak, gondolatainak: ebből a szempontból képtelen a film igazán részvételi lenni, bevonni Petyát a forgatásba. Továbbá, a személyiségfejlődése fontos szakaszában álló Petya autizmusát a rendező nem hangsúlyozza – az interneten található leírásokkal ellentétben. Persze érzékeljük azt, hogy viselkedésformáiban és azok intenzitásában eltér kortársaitól: artikulálatlanul gügyög, fülsiketítően üvölt, koordinálatlan mozgással fut, ugrál és hevesen csapkod. Ennek ellenére a filmben egyszer sem említik az „autizmus”, „autista” és ehhez kapcsolódó kifejezéseket. Az egyetlen dolog, ami 100%-ig egyértelművé teszi Petya autizmusát, az a NAUTIS Intézet említése, ahova havonta egy hétre beadja őt az apja. Erről a helyről az interneten az olvasható, hogy ott autista emberekkel foglalkoznak.

Amikor a többi szereplő Petya viselkedéséről beszél, akkor sem autistaként említik, hanem gyerekként. Az édesapja pszichiáteri látogatásánál említi a szakember, hogy a késői kamaszkor eleve nagyobb lázadást, több konfliktust hozó időszak szokott lenni. Azután pedig, hogy Petya eltöri az egyik vele foglalkozó szociális munkás, Lubos karját, arról halljuk beszélni a férfit, hogy „néha olyan, mint egy idegesítő gyerek”. Viszont, mint minden gyerek, Petya is felnő a film végére. A rendező olyan ívet ad a történetnek, ami alapján egy felnőttkorára kiegyensúlyozottabb lelki világú, kevésbé frusztrált férfi áll előttünk. Mondhatjuk azt is, hogy visszatérünk a film kezdetén látható nyugalmi állapothoz.

Alapvető etikai kérdésként merül fel a film készítésénél, hogy hogyan szabad bemutatni egy olyan embert, aki szellemi képességeinél fogva nem teljesen érti, hogy mi történik körülötte. Petya helyzete nem teszi lehetővé, hogy ő maga adjon engedélyt a forgatásra. Ahogyan a filmben is látható, az édesapja hoz meg minden döntést, ami a fiával kapcsolatos – szülői hozzájárulás által.

Martin Trabalík cseh dokumentumfilmrendező, aki a film rendezője és operatőre is egyben, a munkái során gyakran fókuszál nehéz szociális helyzetben lévőkre. Első kézből tapasztalta, hogyan kell viselkedni hátrányos helyzetűekkel, hiszen dolgozott szociális munkásként. Petya és az őt körülvevő családtagok, gondozók bemutatásánál ez a tapasztalat segít neki abban, hogy a szereplőket ne csak láttassa, hanem teret engedjen az őszinte empátiának. Ez a megközelítés segíti a nézőt, hogy jobban bele tudja képzelni magát a család helyzetébe. Az eseményeket csendben követő kamerán keresztül úgy érezzük magunkat, mintha mi is részesei lennénk a szereplők hétköznapjainak.

Mindezzel együtt a rendező nehéz helyzetből indul, ha az együttérzés felkeltése a fő célja. Petya esetében egy kirívó esetét láthatjuk az autizmus spektrumzavarnak. A rendező mégis tesz azért, hogy ne „az” autistaként gondoljunk Petyára, hanem csak mint egy fiúra, aki történetesen autista. Így lesz a film egy autizmussal élő fiú felnövéstörténete az autizmus kihangsúlyozása nélkül.

A filmnek a leírtak mellett fontos részei azok a jelenetek is, amikben nem látjuk Petyát. Ezekben megfigyelhető az a rengeteg adminisztráció, ami Petya egészségügyi helyzetével és az édesanyja halálával kapcsolatos. A rendszer kafkai abszurditását jelzi, hogy alaphelyzetben az árvasági nyugdíjért is magának Petyának kellene folyamodnia. Elvégre 15 éves elmúlt, és már átlépte a tankötelezettség felső korhatárát.

A szociális helyzet nehézségeit viszont legjobban az apa alakja szemlélteti. Amikor otthon van, Jochec úr csak a fiával foglalkozik. Az anya halála óta pedig egyre csak halmozódtak az áldozatok, amelyeket Petyáért meg kellett hoznia. El kellett gondolkozzon azon, hogy felmondjon a munkahelyén – fel is mondott –, különben intézetbe kellett volna adnia Petyát. Megtudjuk, hogy orvoshoz is csak akkor jár, amikor nincs otthon a fia, sőt az orvosnál is sokat beszélnek róla. A munkája mellett a szabadidejét is egyre inkább bekebelezi a családi ügyintézés. A lánya még jobban háttérbe szorult az életében: Vanesa többször panaszkodik az apjának arról, hogy nem kap elég szeretetet, és mikor kettesben vannak otthon, akkor is csak Petyáról beszélgetnek. Az adminisztráció annyira kitölti az életét, hogy az e téren elért sikereit el is meséli a fiával dolgozó Bárának. A szociális munkás majdnem könnyekben tör ki ezek hallatán.

A cseh társadalom látleletének is tekinthető film egyik legkritikusabb jelenetét szintén Bára szolgáltatja, mikor egy séta közben kifakad a munkája megbecsültségével kapcsolatban. Arról beszél, hogy az anyja máig nem érti, miért kell az államnak adófizetői pénzből fenntartania ezt a rendszert; neki pedig nincs türelme már tovább magyarázni ezt neki. Az agyatlanul túltervezett, óriási bürokrácia által működtetett cseh társadalom itt megmutatja, mennyire képtelen kezelni a váratlan helyzeteket. Azok a megpróbáltatások, amikkel a Petyával foglalkozók találkoznak az árvasági nyugdíj vagy az ellátás megszervezése ügyében, párhuzamba állíthatók az átlagemberek gondolkodásával. Bára anyján látjuk, mennyire nehéz belegondolni abba, hogy egyszer a Jochec családéhoz hasonló kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet. Jochec úr sem tudhatta, hogy egy nonverbális autizmussal élő kisfiút fog a felesége világra hozni; a neje korai halála pedig szintén olyan dolog, amire senki nem számít. Ezek azok a váratlan, de valóságos események, amikkel nemcsak az átlagemberek, hanem a szociális rendszer is nehezen birkózik meg.

Mint minden kisebbségi helyzetet bemutató film esetében, most is érdemes említést tenni az azonosulás lehetőségeiről. Petyát nézve alapvetően egy idegen helyzettel találkozunk. Ugyanis legtöbben nem folyamodunk erőszakhoz, ha nem tudjuk megértetni magunkat a körülöttünk lévőkkel. Ezt ellentételezi a rendező az „autizmus” elhallgatásával, mert eleve nem ebben az állapotban kell keresni Petya személyiségének lényegét. Minden intim pillanat, amit az apjával átél, olyasfajta szeretetet örökít meg, amire mindenki vágyik, és amiről mindenkinek eszébe juthat valaki. A kamaszkori frusztráció szintén univerzális élmény, amivel hangsúly helyeződik Petya emberi természetére. Ugyanakkor érdemes feltenni a kérdést: kivel akar együttérzést kelteni a film?

A Petyáról gondoskodókkal ugyanis egytől egyig jobban tudunk azonosulni a film központi szereplőjénél. Bármilyen szándék is vezet Petya dulakodásaihoz, a legtöbb ember félelemmel, tehetetlenséggel tudna csak szembenézni ezzel a viselkedéssel. A végeláthatatlan kitartás mellett ezt mutatja nekünk Jochec úr, aki erőtlenségében elsírja magát, mikor a fia az autóban elkezdi harapdálni a karját. A dühkitöréseket viszont jobban megszokta a szociális munkásoknál, akik gyakran megriadnak Petya egy-egy hangosabb üvöltésénél, rohamainál. Lehetnek ők akármennyire képzettek az autista emberek kezelésében, emberi természetük azt eredményezi, hogy félelemmel viszonyuljanak Petyához. Mindazonáltal Petya lánytestvére mutatja – szavak nélkül is – a legnagyobb aggódást és tehetetlenséget a testvérével szemben. Beszédes az a jelenet, amikor Petya első dühkitörésénél a kamera Vanesa zavart tekintetére fordul. Amikor őt látjuk szerepelni, megtalálhatjuk azokat a részeket, amikben közvetetten sincs szó Petyáról. Amikor az apja elkíséri őt a bentlakásos iskolába, olyan érzésünk lehet, mintha hirtelen egy másik filmet néznénk. Amikor nincs ott a fiú, mintha Vanesa nem is akarna beszélni róla, annyira hiányolja az apai figyelmet.

Ezzel együtt elmondható, hogy a film egy spektrumot mutat be, de nem úgy, ahogyan az várható. Halvány képünk kirajzolódhat Petya és Andy (egy másik szereplő) által az autizmus spektrumjellegéről, de ennél sokkal hangsúlyosabb az a spektrum, amely a Petya viselkedésére adott reakciókban kirajzolódik.

A film tipikus példája a direct cinemának, aminek fő jellemzője az események beavatkozásmentes követése. Egy laikus valószínűleg aligha tudna példát említeni a filmben rendezői beavatkozásra, részben jogosan: elvégre a kamera tényleg csak követi az eseményeket, „mint légy a falon”, úgy van jelen a film terében. Emiatt a néző könnyen bele is feledkezhet abba, hogy a forgatás tereit szükségszerűen be kell töltse egy kamerával a kezében és zipzárral a száján közlekedő ember. A negyedik falat (azt a látszatot, hogy a filmkészítők nincsenek benne a film szövetében) egyetlen alkalommal bontja le a film: amikor Petya az intézetben az operatőrre támad, ami miatt a kamera is megremeg.

Ezzel együtt tagadhatatlan a rendezői befolyás jelenléte a filmben. A vágással ugyanis – ami egy direct cinema készítésének is elkerülhetetlen része – befolyásol abban, hogy mit gondolunk valósnak a történetből. A keretes szerkezet, amit alkalmaz a film, nehezen elképzelhető bármely ember felnövéstörténetében. Az idilli jelenetekkel indító és záró film több pontján sejthetjük, hogy megalkotott képet kapunk a Jochec családról. Erre utal, hogy az első jelenetben, amiben dühkitörése van Petyának, az apja a gyógyszerei beszedésére szólítja fel őt (amelyekre feltehetőleg korábban is szüksége volt az ilyen epizódok elkerülése érdekében). Az utolsó, idillinek szánt kocsikázós jelenetben pedig megjelenik a hátsó és elülső üléseket elválasztó rács, amit valószínűleg Petya dühkitörései miatt szereltek fel.

Hogy egy hasonlattal éljünk: minden film olyan, mint egy utazás, és ez alól a Mi lesz Petyával? sem képez kivételt. Rögtön a film kezdetén egy utazós jelenettel találkozunk, ahogy Petya az utcán sétál az apjával. Eleinte ezeket a snitteket csend és nyugalom jellemzi. Nincsenek zavaró hangok, gyors jelenetváltások, csak a locsoló hangja és a falu idillje. Azt gondolhatja a néző, hogy könnyen befogadható filmet fog látni, viszont ez a feltételezés Petya első dührohamánál romba dől. Első kirándulásuk Bárával és Lubossal azt az illúziót kelti bennünk, hogy egy zavartalanul eltöltött pár órás kiruccanásról van szó. A két fiatal jól viselkedik, szót fogadnak gondozóiknak – attól eltekintve, amikor Petya az autóhoz menet megijeszti Lubost és Andy-t. Az erdő lombja alatt sétálgató, dalolászó-beszélgetőkről egy percig nem jut eszünkbe, hogy képesek félelemmel beszélni a társaság egy tagjáról. Petya amúgy nincs megbarátkozva az autózás gondolatával. A film egy pontján nagyon nehezen kontrollálja magát, hevesen reagál a neki nem tetsző helyzetekre. Többször is megüti apját, meghúzza a haját, ezzel zavarja őt a vezetésben. Jochec úr ezt példaértékűen kezeli, nem borul ki, megőrzi hidegvérét. Az autós jelenetek tetőpontja az, amikor az édesapa kénytelen bandázzsal körbetekerni a karját, hogy Petya ne tudjon komoly sérülést okozni neki. Úton az intézetbe, a fiú kifordul magából: üvöltözik, és többször megüti az édesapját. A karvédő jó szolgálatot tesz, mivel Petya megpróbál beleharapni az apja karjába. Jochec úr ekkor meg kell köszörülje a torkát ahhoz, hogy meg tudjon szólalni – tehetetlenségében elsírja magát a Prágába vezető, hosszú úton. 

A második olyan jelenetben, amikor Petya a gondozóival kirándul, már azt látjuk, hogy Lubos is félelemmel viszonyul a fiúhoz. Ahogy hirtelen elkezd közeledni hozzá, a férfi gyorsan elugrik, mintha újra lejátszódna benne a kartörés esete. Szívszorító látvány azzal találkozni, hogy már olyanok is rettegnek Petyától, akik eleinte bizakodóan álltak hozzá.

A film legvégén újra érezhető a kezdeti nyugalom. Már láthatjuk az elválasztót a hátsó és elülső ülés, Petya és az apja között. Nincs kirohanás, nincs kapálózás, így a falusi idillel a háttérben olvashatjuk a stáblistát. Ezzel konstatálhatja a néző, hogy egy utazásokkal teli történet végén, amit az operatőr együtt élt meg a szereplőkkel, megérkezünk Petya felnőttkorába.

Baranyi András és Tóth Eszter
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék

Források:

Page, J. (2024). “Ordinary Things, Ordinary Situations Where Nobody Has to Talk… They Mean a Lot to Me.” East European Film Bulletin, (148) https://eefb.org/perspectives/martin-trabaliks-what-about-petey-co-s-petou-2024/

Rider, E. (1994). Media Portrayals of People with Handicaps: Does Accuracy Matter? Studies in Popular Culture, 16(2), 85–93. https://www.jstor.org/stable/23413734

Blue, J. (1967). DIRECT CINEMA. Film Comment, 4(2/3), 80–81. http://www.jstor.org/stable/43753174

Cineuropa. (2025, October 28). What About Petey? Triumphs at the 26th One World Slovakia International Documentary Film Festival https://cineuropa.org/en/newsdetail/485279

Pócsik Andrea: Másodlagos élményeink. Az emberi jogi filmekről és fesztiválokról, in András Müllner (szerk.): A változás kultúrái. Művészet, média és rendszerváltás [Cultures of Change. Art, Media and System Change], L’Harmattan – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Budapest, 2011, 93-112.