Peter Nestler (1937, Freiburg im Breisgau) folyók, anyagok és tárgyak történeteit meséli el. Elnyomás, háborúk, termelés és ellenállás történeteit. Esztétikája és történelemképe egymásból következnek, az egyszeri eseményt folyamatok részeként mutatja meg. A filmjeiben megszólaló emberek nemcsak saját sorsukat reprezentálják, hanem a történelem tanúivá válnak. Legfontosabb alkotótársa – és felesége – Zsóka Nestler (Somlai Zsófia Gizella, 1944, Budapest – 2016, Stockholm) magyar pszichoterapeuta volt, aki elsősorban az interjúk előkészítésében, a gyerekekkel való munkában és a hangrögzítésben vett részt. Nestlerre nagy hatással volt a magyar kultúra, Zsókával több filmet is forgattak Magyarországon, például az Uppför Donaut (1969) és a Zeitot (1992). Már ez a két film is megmutatja Nestler fő fókuszait: a Duna mint a nemzetek fölötti együttlét eszményének szimbóluma, ugyanakkor mint a modern európai ipar alappillére; népművészet mint a parasztság emlékezetének és politikai tudatának hordozója; gyerekek történelmei, az oktatás politikuma.
Első filmje 1962-ben készült, a legutóbbi tavaly. „Lényegében egy nagy, hosszú filmet forgat, mint az elbeszélő, aki örökké tovább szövi a történetét. Az egyes filmek csak fejezetek vagy részletek egy élet munkájából” – jellemzi egy kollégája Peter Nestlert. Nestler hatvan éve alakuló filmformája, utazásai, az általa földolgozott helyzetek sokasága egyetlen gondolatsornak tűnik. Országokon, diktatúratípusokon, kizsákmányolási formákon átívelő elemzéseit összetartja internacionalizmusa, az „elnyújtott hatvanas évek” (The Long Sixties, a tágan értett hatvanas évek politikai filmes mozgalmainak együttesének) törekvése, hogy a film ne csak egyes népek küzdelmei között, hanem filmforma, dokumentáció és politikai részvétel között is kapcsolatot teremtsen, kölcsönhatásba lépjen az ellenállás elméletével és gyakorlatával. Miután 1965-ben nem mutathatta be a Von Griechenlandot, a görög katonai diktatúrát megjövendölő filmjét az NSZK-ban, elhagyta hazáját és Svédországba költözött.
Nestlert – nemzetközisége miatt – többféle filmtörténeti-gondolati közegben el lehet helyezni, kezdve a hatvanas-hetvenes évek radikális agitációitól (mint a Groupe Dziga Vertov vagy Chris Marker korabeli filmjei), a televízió emancipációján át (amit Nestler a svéd, mások, Želimir Žilnik a jugoszláv, Alan Clarke a brit tévében kísérelt meg), a nyugat-német Filmkritik folyóiratig, amelybe kritikusok mellett olyan alkotók is írtak, mint Harun Farocki és Jean-Marie Straub. Utóbbi volt a német új film, a kritikai elméletekkel foglalkozó szerzők szellemi otthona, Nestler recepciójának legfontosabb műhelye.
Azok után, hogy az elmúlt két évtizedben a világ fesztiváljai újra fölfedezték Peter Nestlert, az idei Verzión, Budapesten, a művészi és személyes életút egyik legfontosabb helyszínén is foglalkozhatunk a rendezővel, akit Jean-Marie Straub a háború utáni német film legfontosabb alakjának nevezett.“Kibékíthetetlen dokumentumfilmes" – foglalta össze Nestler ars poeticáját Straub.
Nestlertől nyolc rövidfilmet vetítünk három, lazán összefüggő, egymásra épülő blokkban.
Babos Anna, Petri-Lukács Simon
Kurátorok
