A szekció hívószava a kurátori szándék szerint a „szembenézés” volt, ami ebben a filmben is egyértelműen meghatározó gondolat. Te hogyan tudnád a filmedet a hívószóhoz kapcsolni, mi mindent jelenthet itt a szembenézés?
A személyes dokumentumfilm-készítésnél szerintem ez eleve elkerülhetetlen. Amikor a saját múltunkhoz nyúlunk vissza, nem pusztán emlékeket idézünk fel, hanem óhatatlanul szembesülünk azzal is, hogyan viszonyulunk hozzájuk a jelenben. Már az előkészítés során meg kellett találnom a gyerekkoromban azt, ami még ma is fontos számomra, és amiben van valami kimondatlanság.
A film egy második féléves egyetemi vizsgafeladatra készült, „Emlékem” hívószóra. Egy saját, lehetőleg általános iskolás korunkból származó emléket kellett feldolgoznunk. A feladat arra késztetett, hogy ne csak felidézzem a gyerekkoromat, hanem újraértelmezzem az édesapámmal való múltbeli és jelenlegi kapcsolatomat is. A filmkészítés lehetőséget teremtett arra, hogy ezekben elmélyüljek, és olyan dolgokat is megfogalmazzak, amelyeket hétköznapi kommunikációban talán nem mernék vagy nem tudnék.
Rendkívül tanulságos volt a folyamat, és sokat jelentett benne az osztályfőnökeim, Almási Tamás és Kékesi Attila empátiája és szakmai támogatása. Ezúton is szeretném megköszönni nekik, hogy végigkísértek minket a filmjeink elkészítésén.
A film nagyon személyes témákról szól, az édesapád pedig, veled együtt, központi szerepet tölt be a filmedben. Mi motivált, hogy filmre vidd ezt a történetet, és hogyan éled meg te, illetve a családod tagjai, hogy egy ennyire személyes dokumentumfilm most többszáz fős közönség elé kerül?
Amikor elkezdtem dolgozni a filmen, egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy egyszer idegenek is látni fogják. Azt hiszem, szükségem volt arra a szabadságra, hogy egyelőre ne nézőkben gondolkodjak, hanem abban, amit szeretnék megérteni és elmondani.
Rengeteg támogatást kaptam az iskolatársaimtól, a tanáraimtól, az akkori páromtól és a barátaimtól. Ők voltak az első „közönségem”, és sokat segítettek abban, hogy megtaláljam a határt a személyes és a túlságosan privát között. Ez számomra az egyik legnehezebb kérdés volt: hogyan lehet egy nagyon intim tapasztalatból olyan filmet készíteni, amely nemcsak rólam szól, hanem mások számára is átélhetővé válik? Illetve a környezetem abban is segített, hogy fokozatosan megtanuljam elfogadni magam a képernyőn. Talán ezzel küzdöttem a legtöbbet.
A családom végig bizalommal fordult felém, ami sok szabadságot adott az alkotásban. Apukámnak ugyanakkor nem volt bátorságom személyesen megmutatni a filmet, végül mégis az ő pozitív reakciója adta meg az utolsó megerősítést ahhoz, hogy másoknak is meg merjem mutatni.
A nyilvános vetítés egyszerre tölt el izgalommal és kíváncsisággal, de bizonytalanság is van bennem. A film elkészítésével bizonyos értelemben már történt egyfajta kitárulkozás, de az, hogy ezt most idegen emberekkel is megosztom, egészen másfajta kiszolgáltatottságot jelent. Különösen úgy, hogy már önmagában az is nehézséget okoz számomra, ha ismeretlenek előtt kell beszélnem.
A körülbelül 12 perces játékideje alatt a film rengeteg különböző típusú anyagot mozgat: archív családi fotókat és videókat, jelen idejű felvételeket, sportközvetítés-részleteket, de még videojátékból is látunk néhány kockát. Hogyan dolgoztál ezzel a – nyilván nemcsak szerteágazó, hanem nagy mennyiségű – nyersanyaggal?
Kifejezetten szeretek archív anyagokban kutakodni, így a családi felvételekkel nem volt nehéz dolgom. Nem most láttam őket először, de a film készítése során elkezdtem más szempontból nézni rájuk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ugyanaz a kép egészen más jelentést kaphat attól függően, milyen történet részeként tekintünk rá.
Amikor már nagyjából kialakult a film narratív szála, célirányosan tudtam keresni az archív felvételek között. A többi anyagot is ehhez a gondolatmenethez választottam ki. Nem annyira az érdekelt, hogy egy-egy kép önmagában mit mutat, hanem hogy milyen jelentést kaphat a többi képpel és a narrációval való kapcsolatában.
Új anyagot forgatni eredetileg nem terveztem. A jelen idejű felvételek mind spontán ötletekből születtek, végül összesen nagyjából egyórányi anyagot forgattam.
A film egészen a szembenézés pillanatáig a hiány kérdésével foglalkozik. A hiányt a filmforma is kifejezi az archív anyagokkal, állóképekkel. Melyik az a kép vagy beállítás a filmben, amely a legpontosabban, vagy a hozzád legközelebb álló módon közvetíti ezt a hiányt?
A film utolsó képe: egy gyerekkori fénykép, amelyen édesapámmal vagyunk. Ez volt az első kép, amelyről biztosan tudtam, hogy szeretném felhasználni a filmben. Talán azért is fontos számomra, mert egyszerre őriz valamit abból, ami megvolt köztünk, és emlékeztet arra, amit később hiányoltam.
A kimondatlanság, az elhallgatás, illetve ezek szükségességének kérdése is fontos motívum a filmben. Említed azt is, hogy a családod, illetve édesapád eredetileg a készültéről sem tudtak, most mégis a Verzión láthatjuk a filmedet. Hogyan sikerült alkotóként és a család tagjaként felülemelkedni ezen a feszültségen?
Amikor elkezdtem dolgozni a filmen, még nagyon sok bizonytalanság volt bennem, amit nem éreztem késznek arra, hogy megosszak a családommal. Amikor fényképeket és családi videókat kértem tőlük, elmondtam, hogy egy egyetemi vizsgafilmhez gyűjtök anyagokat, de ennél részletesebben nem beszéltem róla, és ők sem igazán kérdeztek.
A belső feszültség talán még most sem oldódott fel teljesen bennem, annak ellenére sem, hogy a családom szerette a filmet. Nagyon nehéz kérdés, hogy hol húzódik a határ a saját történetünk és mások története között, hiszen ami számomra személyes emlék vagy érzés, az óhatatlanul mások életének is része. Alkotóként és családtagként sokszor egymásnak ellentmondó szempontokat kellett figyelembe vennem. Mivel nincsenek minden helyzetre alkalmazható etikai szabályok, ezért folyamatosan mérlegelnem kellett: mit, hogyan és mennyit kommunikáljak. Ráadásul a saját érintettségem miatt nem tudtam, és nem is feltétlenül akartam kívülállóként tekinteni erre a történetre. Talán ez az egyik legnehezebb része a személyes dokumentumfilm-készítésnek.
Az édesapádhoz való közeledés és a saját identitásod megértése összekapcsolódni látszik a filmben. Milyen szerepet játszott ebben a filmkészítés folyamata? Volt olyan felismerésed a kapcsolatotokról vagy önmagadról, amihez épp a régi felvételek újranézése vagy a forgatás vezetett el?
Elég intenzív önismereti folyamaton mentem keresztül a film készítése közben, de talán az volt rám a legnagyobb hatással, amikor megírtam az édesapámnak a levelet, amelyből a film végén elhangzik egy részlet.
Korábban sosem írtam neki ilyen levelet, és engem is meglepett, mennyi minden van bennem, amit nemcsak neki nem mondok el, hanem sokszor még saját magamnak sem fogalmazok meg. A levél megírásával ezek az érzések valahogy kézzelfoghatóvá váltak és ez lett a legerősebb motivációm a film befejezésére: hogy mindez valahogy eljusson hozzá, olyan módon, amit én fel tudok vállalni, ő pedig remélhetőleg be tud fogadni.
Mire utal az Emlékszel még? cím? Inkább a múlt vagy a jelen, esetleg mindkettő megértésben segíthet ez a film, illetve a személyes dokumentumfilm-készítés általában?
Az Emlékszel még? cím elsősorban édesapámhoz szól, de idővel számomra is új jelentést kapott. Jó esetben a személyes dokumentumfilm-készítés a múlt és a jelen megértésében is segíthet, de az elsődleges célom a filmmel nem a múlt megértése volt. Sokkal inkább szerettem volna kifejezni édesapámnak, mennyire fontos volt számomra a gyerekkori kapcsolódásunk.
Pár hónapja egy terápiás ülésen szembesültem azzal, hogy ő a saját módján mindig is kifejezte, mennyire fontosak vagyunk neki a testvéremmel. Úgy gondolom, hogy a filmnek nagy szerepe volt abban, hogy ez a felismerés meg tudjon érkezni bennem.