A 2024-es Szakszervezet (Union) című dokumentumfilm első képei nem hősöket mutatnak be. Nem beállított, nem mesterkélt képek, a kamera egyszerűen csak egy raktárban rögzíti a dolgozók mindennapjait. Monoton mozdulatok, fáradt arcok, újrakezdett műszakok. Emberek, akiket egy dolog köt össze: az Amazon. A világ egyik legnagyobb cége, láthatatlan logisztikai hálózattal, nagy mennyiségű adatáramlással, algoritmusokkal, döntéshozók ezreivel és a több százezer raktári dolgozóval, akik egyszerűen nem hajlandók többé csöndben maradni.
A Szakszervezet, Brett Story és Stephen Maing dokumentumfilmje nem csupán egy szakszervezet létrejöttét mutatja be, hanem azt is, mit jelent ma kiszolgáltatottnak lenni egy óriásvállalatok uralta kapitalista világban. A film középpontjában Christian Smalls áll, az Amazon egy volt alkalmazottja, akit 2020-ban, a Covid járvány közepén elbocsájtottak. Chris ugyanis kiállt a dolgozók egyik legfontosabb joga mellett, vagyis megfelelő munkakörülményeket követelt. Az alkalmazottak mindenféle védőfelszerelés nélkül voltak kötelesek végezni a munkájukat, egy olyan járvány idején, amely embermilliókat követelt. Emiatt indult el az ALU, vagyis az Amazon Labor Union Chris Smalls szervezésében. Chris és társai történetét a rendezők nem kívülről, hanem belülről, hosszú távú követéssel mutatják meg. A film címe nagyon egyszerű: Union, vagyis szakszervezet. Mindenféle hasonlat és túlzás nélkül önmagában jelzi, hogy egy egyesülésről szó. Az alkotás fokozatosan vezeti rá a nézőt arra, hogy a történet nem csupán egyetlen győzelemről szól, hanem egy kulturális és erkölcsi ellenállásról egy hatalmas, többszintű vállalati rendszerrel szemben. Ebben a rendszerben a dolgozók többnyire csupán a rájuk osztott feladatok végrehajtói, miközben egyéni hozzájárulásuk eltörpül az egész struktúra mérete mellett. Így a Dávid és Góliát-párhuzam nem egyszerű metafora, hanem a film mélyebb jelentésének kulcsa.
Amikor a filmet a Dávid és Góliát párhuzamban értelmezzük, felmerül a kérdés, hogy mi teszi Dávid figuráját igazán hitelessé. Hogyan vetíthetjük egyáltalán ezt a bibliai történetet a 21. századra? Góliát ebben az értelmezésben egy rendszer, amely mindent lát és mindenkin uralkodik. A vállalat a modern kapitalizmus „Góliátja”, arctalan, mégis mindenhol jelen van. A raktár belseje, a szalagok, a szenzorok, a szabályzatok, az órákra lebontott teljesítményelvárások mind-mind egy olyan világot mutatnak be, ahol állandó a kontroll. Az alkalmazottak nem egy zsarnok ellen küzdenek, hanem gyakorlatilag egy rendszer ellen, amely mindenből a maximálisat akarja kihozni, ennek érdekében mindent igyekszik optimalizálni, beleértve az embereket is. A filmben nincs főgonosz, nincs ellenség, csak a folyton ismétlődő munkaritmus, a képernyők villódzása, a szalag folyamatos működése. De hogyan lehet harcolni valamivel, ami ennyire láthatatlan, mégis mindenhol jelen van?
„Dávid” ezúttal nincs egyedül, a történet a közösségi hősiességről és a közös ellenállásról szól. Egyáltalán mennyire nevezhető Christian Smalls tipikus forradalmárnak? A filmben ugyanis gyakran látjuk fáradtan, idegesen, szkeptikusan. Sokszor tűnik átlagos, esendő, hibázó embernek. Sokszor pedig pont egy másik énjét látjuk: egy inspiráló, bátor és erős vízióval rendelkező férfit. Ami biztos, hogy nem adja fel, még akkor sem, amikor mindenki azt mondja, hogy lehetetlen, ő mégis kiáll az elképzelései mellett. A rendezők nem csinálnak belőle mártírt, Chris egy közösség arca, de nem feltétlenül a közösség megváltója. Mi van akkor, ha Dávid nem egy konkrét ember, hanem sok ember együtt? A film folyamatosan váltogatja a perspektívát, egyik pillanatban a szervezőket látjuk gyűlésen, a másikban az alkalmazottakat a munkában, vagy a médiát, ahogy reagál. A film a közösség kollektív identitását építi, az apró, személyes gesztusokból, mint egy kézfogás, egy aláírás, egy vita fokozatosan nő ki valami, ami túlnő az egyéneken. Felmerülhet az a kérdés, hogy mennyire személyes ez a történet és mennyire közösségi küzdelem, amikor a győzelem a kollektív összefogásból fakad.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem siet, ahogy a szerveződés maga is egy lassú folyamat. A küzdelmet egy lassú, hónapokig, évekig át tartó folyamatnak ábrázolja. A néző így nem a győzelem pillanatát éli meg, hanem a folyamat terhét, a mindennapi kimerültséget, a remény és kétség állandó váltakozását. Ez igazán az a dramaturgia, ami a Dávid és Góliát-párhuzamot újraértelmezi. A klasszikus történetben a csata rövid, a győzelem gyors és egyértelmű. A Union szerint a „modern Dávid” nem egy pillanat alatt győz, és bár a film végén sikerrel járnak, egyértelművé teszi, hogy a küzdelem még korántsem ért véget. A film végig ügyel arra, hogy ne idealizálja a mozgalmat. Vannak konfliktusok, belső viták, hibás döntések, mivel ez a valóság, „Dávid” is csak ember, és itt nem számít, hogy egy vagy több emberről van szó, mindenki esendő.
A Szakszervezet egyik erénye, hogy a nézőt nem kezeli kívülállóként. A kamera közelsége, a párbeszédek intimitása, az utcai szervezkedések zaja mind azt az érzést keltik, hogy mi is ott vagyunk, mi is részese vagyunk a folyamatnak. Nincs háttérzene, ami elérzékenyít, nincs narrátor, aki elmagyarázza, mit gondoljunk. A film egyszerűen ott tart minket a helyzetben, és hagyja, hogy magunk alakítsuk ki a viszonyunkat a szereplőkkel és magával a történettel. Ezt a műfajt nevezzük direct cinemának, ami az 1960-as években kialakult dokumentumfilmes irányzat, amely a valóság közvetlen, beavatkozás nélküli megfigyelésére törekszik. A rendezők kézikamerával, narráció és interjúk nélkül rögzítik az eseményeket, hogy a néző az események természetes folyását tapasztalja meg.
Azon kapjuk magunkat, hogy a film azt kérdezi tőlünk, mi mit tennénk. Megkérdeznénk-e a munkatársunkat, hogy aláírja-e a szakszervezeti lapot? Felvennénk-e a telefont, ha a cég ügyvédje hív? A film a nézőt nem csupán megfigyelőnek, hanem morális tanúnak tekinti. Nem csak beszél a hatalomról, hanem bevon abba a térbe, ahol a hatalom és az ember találkozik. De vajon milyen eszközökkel képes „Dávid” mint személy, vagy mint egy közösség érvényesülni?
Vannak filmek, amelyek nem attól hatnak, hogy katartikus a végük vagy könnyeket akarnak kicsikarni. Az Union pont ilyen. Nem kér bocsánatot, nem próbál romantizálni, nem alkalmaz zenét, hogy „érezd, amit érezni kell”. A rendező egyszerűen csak bekapcsolja a kamerát ott, ahol a legtöbben soha nem járunk: az Amazon egyik legnagyobb amerikai raktárában mutatja meg azokat az embereket, akik úgy döntenek, nem akarnak tovább csak „alkatrészek” lenni a futószalagon. A JFK8 nevű Amazon-raktár Staten Islanden nem csupán egy munkahely, hanem egy gépezet, ahol az emberi test és lélek határait naponta tesztelik. A filmben látott jelenetek, a futószalag mellett álló munkások, a percenkénti csomagmozgatás, a szünet nélküli tempó nem túlzás, hanem a valóság. A dolgozók nem azért fáradnak el, mert gyengék, hanem mert a rendszer úgy van kialakítva, hogy ne lehessen benne megpihenni. A kamera nem ítélkezik, nem dramatizál, csak ott van. Az egyszerű jelenlét teszi a Uniont különlegessé. A néző nem kívülállóként figyel, hanem szinte maga is ott áll a raktárban, érzi a fáradtságot, a monotonitást, a nyomást. A film egyik legütősebb vonása, hogy semmit nem magyaráz túl. A történet in medias res kezdéssel indul: a néző azonnal a sűrűjébe csöppen, mindenféle felvezetés vagy háttértörténet nélkül. Egy raktárban találjuk magunkat, a dolgozók hétköznapi tevékenységei közepette, fáradt arcokkal, zajjal, mozdulatokkal, azonnali feszültséggel. Ez a kezdés nem magyaráz, hanem érzékeltet. A zavarodottság, amit a néző az első percekben érez, jól leképezi azt a zavart és kiszolgáltatottságot, amit a dolgozók is átélnek a munkahelyükön. Nem szakértők mesélik el a problémákat, nincs narrátor, aki keretet adna. A film ezzel a megoldással kerüli a tanító szándékot, nem vezeti kézenfogva a nézőt, hanem hagyja, hogy ő maga fedezze fel a viszonyokat, problémákat. A munka itt nem annak kérdése, milyen tehetséges vagy, hanem hogy kibírod-e. A fizikai terhelés és a monotonitás kombinációját látjuk egy hatalmas, félig robotizált épületben, amit nehéz megérteni, ha soha nem dolgoztál így.
Egy munkás, aki egyszerűen kimondta: Most már elég volt. Chris Smalls egy kötetlen, laza modorú fickó, aki nem forradalmárnak indult, csak nem akart meghalni egy munkahely miatt. A COVID alatt több kollégája beteg lett, ő pedig azt mondta: legyen már maszk, legyen már szabály. Az Amazon válasza? Kirúgás. Innen indul az egész: Chris nem elmélettel, nem mozgalmi múlttal, hanem sértettséggel és makacssággal kezd bele a szervezkedésbe. A film talán legszórakoztatóbb része, amikor rájövünk, hogy a szakszervezeti mozgalom ebben a formában már nem nagygyűléseken születik, hanem parkolókban állított sátrak alatt, „Free weed & food from the ALU!” feliratokkal, autóknak mutogatott „Honk for unions!” táblákkal.
A történet csúcspontja, amikor a dolgozók megszavazzák a szakszervezetet. A történelem első Amazon-raktára lesz ez, ahol sikerül. A film azonban nem adja át magát a katarzisnak. Nem áll meg a diadalnál. Mert a valóság az, hogy a győzelem nem azt jelenti, hogy minden megváltozott. A cég fellebbez, a tárgyalások elhúzódnak, a lelkesedés meginog, az emberek elfáradnak. A kérdés nem az, hogy lehet-e nyerni, hanem az, hogy meddig lehet kitartani. A Union nemcsak egy munkahelyi történet, hanem egy társadalmi tükör. Megmutatja, hogyan válik az emberi test és lélek egyre inkább a termelékenységi mutatók részévé. A raktár nem hibázik, csak te vagy lassú. Ami miatt a film különösen fontos, hogy rámutat arra, hogy a modern munkahelyek már nem emberekre vannak szabva, hanem algoritmusokra. A dokumentumfilm nem mondja ki, de érezteti: a kapitalizmusnak ezen a szintjén már nem az a kérdés, hogy van-e munkád, hanem az, hogy közben meg tudsz-e maradni embernek. A film egyik legemlékezetesebb pillanata nem is valamelyik szavazási jelenet vagy szónoklat, hanem egy csendes mondat, amit Chris Smalls gyermeke mond: „Csak ne gyere haza olyan későn, mert akkor már mindig alszom.” Ez a mondat nemcsak a családi élet hiányáról szól, hanem arról, hogy a munka a fizikai energián kívül az időt is elveszi, azt az időt, amit nem lehet visszaszerezni. A Union nem akar meggyőzni senkit semmiről. Nem agitál, nem moralizál. Csak megmutatja, milyen az, amikor az ember felismeri: nem az a legnagyobb félelem, hogy elveszíti a munkáját, hanem az, hogy közben elveszíti önmagát. Ez az, ami miatt a film működik. Nem a győzelemről, hanem arról, hogy van-e még erőnk egymásra nézni, és azt mondani: „Veled vagyok.”
Okváth Hédi és Zelena Bianka Hanna
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék
Források:
https://www.theguardian.com/film/2024/nov/12/first-union-amazon-jeff-bezos-chris-smalls-documentary
https://www.cinemapolitica.org/film/union-2/
https://www.moma.org/collection/terms/direct-cinema
https://nfi.hu/alapfilmek-1/alapfilmek---/fogalmak/cinema-direct.html