Szerzők

Bartha Máté idén végzett a SZFE dokumentumfilm-rendező mesterképzésen, Szél viszi című diplomafilmje a 16. Verzió Filmfesztivál diák-és elsőfilmes versenyprogramjában debütált, és lett a kategória legjobbja. A teltházas, Q&A-vel egybekötött premiervetítésre a főszereplő Vivien is eljött, akivel más Verziós filmekre is beültek. A fiatal lányt különösen megérintette az Apró lelkek című dokumentumfilm, mely a szíriai polgárháború elől menekülő kilenc éves Marwáról szól. A rendezővel a premiert megelőző napon beszélgettünk a dokumentumfilmek sajátosságáról, a forgatás folyamatáról, a szereplőivel kialakított kapcsolatról és arról, hogy mit remél a film fogadtatásától.

Miért a dokumentumfilm? Mióta érdekel téged ez az önkifejezési forma?
2011-ben a MOME-n végeztem fotós szakon, és utána ezzel foglalkoztam még jó pár évig. Egészen addig a pontig bővítettem a portfóliómat, hogy 2015-ben megjelent az első könyvem, a Common Nature. Annak a recenziója ugyan pozitív volt, mégis úgy éreztem, hogy ez a médium nem eléggé kifejező arra, hogy emberi történeteket meséljek el, vagy filozófiai gondolatokat fogalmazzak meg. A könyv fő koncepciója az volt, hogy a modern város, mint például Budapest, egy élhetetlen dolog, sokan vagyunk benne, evidensnek veszünk mindent, de közben személytelen és tőlünk független. Azt éreztem, hogy ebben a közegben a képek üres esztétikává válnak, így egy picit elengedtem ezt a vonalat, és elkezdtem filmezéssel foglalkozni. Eleinte munka volt, különböző online oldalaknál dolgoztam, mint videószerkesztő, operatőr, vágó, majd 2016-ban jelentkeztem a DOK MA-ra, ahova fel is vettek, Almási Tamás és Kékesi Attila osztályába. Ekkor már tudtam, hogy a dokumentumfilm az, ami tud annyira kreatív és szerzői lenni, mint a képzőművészet, miközben el kell mesélni egy történetet, melyben a téma magáért beszél, és hiteles tud lenni. A játékfilmezéssel szemben a dokumentumfilm sokkal kötetlenebb, a valós események szerint alakul a cselekmény. A dokumentumfilmes szondázza a valóságot, a filmkészítés fele-fele arányban kreálás és kutatás.

A filmet megelőzően 2018-ban jött létre a Kontakt című fotósorozat, amely elnyerte a Capa Nagydíjat, és pozitív nemzetközi visszhangja volt. Ennek egyik alanya a Szél viszi főszereplője, Vivien. A Kontakt témája a Honvédsuli. Miért ők? És miért pont Vivient választottad a film főszereplőjének?
Ez a két projekt teljesen összefügg, és egymással párhuzamosan zajlott. Az egyetem alatt jelent meg a sajtóban, hogy Magyarországon az állami középiskolákban bevezetik a kadétképzést. Ez nagyon érdekesnek tűnt, és Honvédelmi Minisztériummal egyeztetve el is kezdtem forgatni a felvételiket. Eközben Oltai Kata felkért a Golden Boundaries kiállításban való részvételre, hogy erről fényképezzek. Úgy döntöttem, hogy hasonló témakörben, de valami mást fényképeznék, mint amiről forgatok. Végül a neten találtam rá a Honvédsulira, ami egy civil szervezet, nincsenek összeköttetésben a honvédelemmel, vagy az állammal. Ez egy szabadidős tábor, ugyan katonai színfalak mögött zajlik, de a cél a közösségépítés. Tehát róluk készült el egy fotósorozat, amit végül a Capa – ösztöndíjra adtam le, amiből lett a Nagydíj. A projekt során találkoztam Viviennel, és ezzel egyértelmű lett, hogy a kadétképzést hagyom, helyette ennek a fiatal lánynak az életére fókuszálok, ami egy kompakt téma. A véletlennek köszönhető, hogy rá esett a választás. Egyszer mentem őket fényképezni, és megkértek, hogy a nyíregyházi vasútállomáson vegyek fel valakit, és vigyem el a táborba. Ez a valaki Vivien volt, aki az út során elmesélte az életét. Akkor a nagymamájánál lakott, de a 18-at betöltve, tovább szeretne állni. Voltaképp a film expozíciója az, amit ő akkor elmondott. Rögtön megkérdeztem, hogy mit szólna hozzá, ha forgatnék róla egy dokumentumfilmet. Igent mondott! Gyakorlatilag innentől kezdve másfél évig a fotós anyag és a film párhuzamosan épült; jártam le a Nyírségbe, és vagy videókamera volt nálam, vagy fényképezőgép, vagy mindkettő egyszerre.

fotó: Rácmolnár Milán - Bartha Máté és Vivien a Verzió Fesztiválon

A dokumentumfilmek örök és talán feloldhatatlan kérdése, hogy mennyire tud hiteles lenni, mennyire szól bele a valóságba a kamera jelenléte. A valóság látványa helyett az alkotó látásmódja és a formai megoldások kerülnek előtérbe. Mit mondasz arra, ha valaki a hitelességet kérdőjelezi meg egy dokumentumfilmben?
A hitelesség kérdése a dokumentumfilm-készítés filozófiai problémája, ami a játékfilmek esetében is felmerülhet, hiszen mindkettő hitelességre törekszik, csak máshogyan. A játékfilmben fel lehet építeni egy olyan zárt világot, ami nem is akar hasonlítani a miénkre, de ebben a világban is vannak olyan szabályok, amik hitelessé teszik. Megjelennek olyan emberi érzelmek és archetípusok, amik ugyanúgy tudnak a saját érzelmeinkről szólni, és így lesz hiteles. A dokumentumfilmben ugyanez történik, csak a mi valóságunkban, viszont ott is döntéseket kell hozni, nem lehet a valóság egészét rögzíteni, a világnak nincs objektív nézőpontja vagy olvasata. A dokumentumfilm is csak a valóság látszatát képes előadni. A filmem esetében arra kellett rájönnöm, hogy a főszereplő Vivien élete tulajdonképpen miről szól. A stábommal sokat beszélgettünk arról, hogy miért is érdekel engem Vivien története. Kiderült, hogy a film lényege az, hogy ha valakinek erős akarata van, de rossz körülmények között él, ebben a helyzetben az erős akarat vajon mennyire elég, ezt a kitörés mítoszt jártam körbe. A forgatás során eldöntöttük, hogy a narratíva merre fog haladni, azonban ezt folyamatosan felül kellett írni, aszerint, hogy Vivien miként alakította a sorsát.

Hogyan zajlott a forgatás? Milyen bizalmi kapcsolat jött létre Viviennel?
Egyedül mentem le hozzájuk, tehát a hangot és a képet is én vettem fel. Egyszereplős diplomafilm lévén tudtam kísérletezni, illetve egyszerű szabályokat követni. A kamerát Vivienre fókuszáltam, és az irányító elv az volt, hogy az ő érzelmeit akarom elkapni. Nem igazán rendeztem, nem beszélgettem vele, ugyan készültek hosszabb interjúk, de azokból csak kettő rövid részletet hagytam a filmben. Vivien rögtön az elején bevallja, ami a film alaptétele, hogy szerinte „most minden jó, lehetne jobb is, de most ő ezzel elégedett”. Ez felkészíti a nézőt arra, hogy ambivalens élethelyzetekre számítson. Viviennel nagyon jó volt dolgozni, őt is motiválta az, hogy történetével valamiféle példát mutasson. A film végéhez közeledve van egy etikailag problémásnak mondható jelenet, amivel kapcsolatban azt akartuk elérni, hogy a filmben nincs negatív és pozitív szereplő, például Vivien alkoholproblémákkal küzdő anyja is inkább áldozatként van bemutatva, mint elkövetőként, van benne megbánás, szégyen, és szeretet. Vivienben sokkal több frusztráció van, az anyja az egyik ok, hogy folyamatosan menekül. A család egyébként teljesen befogadott, bizalmi viszony alakult ki közöttünk, Vivien jó barátjaként tekintettek rám.

Mit szóltak az elkészült filmhez?
A kész filmet eddig csak Vivien látta, az anyja és az ő élettársa még nem. Úgy gondolom, hogy függetlenül attól, hogy ki milyen papírt írt alá, olyan filmet kell készíteni, hogy azt az összes szereplővel meg lehessen nézni, és ezen túl, meg is kell érteniük, hogy miről szól. Remélem, és bízom benne, hogy a filmet látva, senki se fogja azt gondolni, hogy Vivien anyja hibás lenne, vagy strukturálisan ő az oka annak, ami a lányával történik, mivel itt rendszerszintű élethelyzetről van szó. A dokumentumfilm-készítés természetéből adódóan az, hogy valakit kiemelünk a civil életből, annak nagyon furcsa és nem várt következményei lehetnek, ami a filmkészítő felelőssége. Mindig etikus megközelítésre törekszem, valamire fel akarom hívni a figyelmet, meg akarom változtatni az emberek gondolkodását, közben azt sem fogom letagadni, hogy cél az önmegvalósítás is.

fotó: Szél viszi

A forgatás befejezése után mi történt Viviennel? A film lezárul egy ponton, ami szintén ideiglenes megoldásnak tűnik. Igazából a film arról szól, hogy Vivien élethelyzetből élethelyzetbe sodródik, a címadás is erre utal, és a Szél viszi című dalt elkezdtük szimbolikusan értelmezni, illetve a visszatérő madárraj motívum is erre utal. A film azzal zárul, hogy Vivien hoz egy radikális döntést, amivel megváltoztatja az élethelyzetét, de én igyekeztem egy olyan kicsengést adni, hogy ez nem feltétlenül a vége ennek az egész sodródásnak. Nem akartam egy deklarált happy endet, vagy drámát. Viviennel máig tartom a kapcsolatot, és valamilyen szinten felelősségem van a döntései felett, ami nem egyszerű, mivel számít rám, kicsit olyan lettem neki, mint egy báty. Ennek jól meg kell húzni a határát, mert még ha ténylegesen a testvérem lenne, akkor is azt várnám el tőle, hogy ő döntsön, és nem azért, mert félek a felelősségtől, hanem mert mások helyett döntést hozni, tévedés.

A Szél viszi magyarországi premierje a Verzión lesz. A fesztivál mely filmjeire tervezel beülni?
Sok film van, ami érdekel, nagyon örülök, hogy idén van az Így növünk fel szekció. A szakdolgozatom témája is a coming-of-age volt, közel áll hozzám, de a saját blokkom is nagyon izgalmas. Ha konkrét filmet kellene kiemelnem, akkor az egyik, az a Transznisztra, szintén az Így növünk fel kategóriában, a másik, a grúz A naplemente kápráztató fénye, ami csak totálokban lett felvéve, erre főleg a formai megoldása miatt vagyok kíváncsi.

A filmre számos fesztiválszereplés vár. Ezen kívül milyen jövőbeli tervek vannak, vagy egyelőre a Szél viszi az elsődleges projekt?
Igen, több nemzetközi fesztiválra beneveztük, közben lavírozok a filmezés és a fényképezés között. Mindkettő ígér dolgokat, de próbálom azt csinálni, ami nekem örömet okoz, és ami közelebb visz ahhoz a célomhoz, hogy minél több furcsa helyzetbe kerüljek, és különleges emberekkel találkozzak. Sok a terv, de arra törekszem, hogy mindig azzal foglalkozzak, ami friss, és a két terület egymást inspirálja, mint ahogy az a Kontakt és a Szél viszi esetében is történt. A fotó lassan 10 éve az életem része, a film viszonylag új, most mégis ezt érzem sajátnak.

Tudsz mondani olyan rendezőt, vagy filmet, ami számodra meghatározó volt, amióta dokumentumfilmekkel foglalkozol?
Ami így rögtön eszembe jut, azt éppen a 2017-es Verzión láttam. Kirsten Johnson operatőr filmje, A kamera mögött, aki a forgatásokról fel nem használt nyersanyagokat és saját felvételeit dolgozza át egy lírai filmbe, és így mesél a saját útjáról, szakmájáról és közvetlen emberi kapcsolatairól. Azt vizsgálja, hogy milyen a megélés és az élményszerzés, aminek nagyon jó vizsgálódási terepe a dokumentumfilm, hiszen a filmes hivatásszerűen megél dolgokat. Az emlékezésről és a boldogságkeresésről szól, közben görbe tükröt tart a dokumentumfilm-készítés filozófiai problémájáról, hogy mi a valóság és az igazság. Nagyon fontos film!

Kiss Dalma