Szerzők

A történet középpontjában Furkan, egy Svédországban élő koszovói cigány család legfiatalabb tagja áll, aki családjával már évek óta várja, hogy megkapják a letelepedési engedélyüket a svéd hatóságoktól. A család helyzetét tovább nehezíti, hogy Furkan két nővére, Ibadeta és Djeneta, rezignációs szindróma miatt kómában fekszik, amit feltételezhetően a családot ért traumák váltottak ki. A főszereplő kisfiú pedig saját módszereivel próbál segíteni nővérein azzal, hogy űrhajót épít, amivel el szeretne jutni a Marsra.

A film során a néző előtt a család két története bontakozik ki, egyrészt a svédországi események, a család küzdelme a hatóságokkal, a mérhetetlen gondoskodás és törődés, amivel a család többi tagja halmozza el a két beteg lányt, a tanáraik és gyerekorvosuk segítségével. Másrészt a néző töredékes információk alapján összerakhatja azt, hogy mi történt a családdal Koszovóban, miért kellett elhagyniuk otthonukat, és milyen sokkhatás érte Furkan fiatalabbik nővérét, aki ebbe belebetegedett. Ezt a szálat a film csupán érinti, pár megszólalás alapján kell a befogadónak rekonstruálni a történteket, mégsem jelent ez hiányt, hiszen ennyi információ alapján is átélhető és átérezhető az a trauma, ami az egész családot érte.

Furkan és Djeneta (Fotó: Ébredj a Marson)

A néző számára a film elejétől kezdve egyértelmű lehet, hogy Furkan a Marsra jutással akar segíteni a nővérein, de csak a film utolsó harmadában derül ki a fiú saját tragédiája, amely ösztönzi munkáját. Furkan ugyanis magát hibáztatja nővérei állapotáért, hiszen fiatalabbik nővére az után lett beteg, hogy látta, ahogy egy idegen az öccsét fojtogatja. A kisfiúban lejátszódó traumát, illetve annak feldolgozatlanságát még inkább aláhúzza az, hogy az addig nyíltan és zavartalanul beszélő, gyakran a kamerába néző Furkan erről csak szemlesütve tud beszélni; látszik rajta, hogy nem szívesen gondol saját – valójában nem létező – felelősségére. Ezzel a film végére az űrhajóépítés és Furkan egész szerepe új megvilágításba kerül, hiszen a család tragédiáján túl megmutat egy olyan személyes traumát, amely háttérbe szorul nem csak a filmben, de a család életében is.

Fotó: Ébredj a Marson

Az egyébként számomra szinte tökéletes film kevés hibája közül talán a legszembetűnőbb, hogy a néző arcnélküli narrátoroktól, fokozatosan tud meg egyre többet és többet a két lány betegségéről, érzékeltetve azt, hogy az orvostudomány is hasonló ütemben kezdte megérteni a két nővér betegségét. Alapvetően ez a megoldás belesimul a film folyásába, mégis a név és arc nélküli narráció lerontja az egyébként fontos szövegek hitelességét, ezzel a család egyik, ha nem a legfontosabb problémájáról szóló információk kérdőjeleződnek meg.

Végül mindenképp említést szeretnék tenni a film lezárásáról. Egészen az utolsó percekig a film – a rendezőnő elképzelésének megfelelően – bemutatja, dokumentálja a család életét, mindennapi küzdelmeit, Furkan és bátyja iskoláztatását, a lányok ápolását, az állandó küzdelmet a menekültügyi hatóságokkal. A lezárás viszont elhagyja a dokumentumfilmes kereteket és Furkan bemutatja, hogy hogyan is néz ki az űrhajó, amit megálmodott azért, hogy megmentse nővéreit. Ez a jelenet könnyen kizökkentheti a nézőt a film cselekményéből, mégis valahogy jó látni – különösen, hogy a film végéhez társuló szöveg és képek szerint Furkan nővérei felébrednek a kómából –, ahogy egy álom valóra válik, és egy család sorsa rendeződik.

Fotó: Ébredj a Marson

A 2020-as film teljesítményét jól mutatja, hogy kevesebb, mint egy év leforgása alatt jelölték a Tribeca Filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek, a Dokufest Nemzetközi Dokumentumfilm és Rövidfilm Fesztiválon a nemzetközi dokumentumfilm kategóriában, továbbá a Biografilm Fesztiválon a legjobb film kategóriában, ahol különdíjat kapott.

Barki Bálint
Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója