Magyar Narancs: Ön eredetileg Fehéroroszországból származik, évekig Moszkvában élt és tanult, jelenleg pedig Budapesten tanul. Miben befolyásolják az ezen évek során szerzett tapasztalatai a dokumentarista filmkészítés iránti érdeklődését?
Ruszlán Fedotov: Jelenleg filmszakos mesterképzésen veszek részt a DocNomads program keretében. Ebben a programban három szemesztert kell abszolválunk, három különbözö országban. Ebből a második félévet töltöttem Budapesten; most éppen Brüsszelben vagyok, onnan pedig visszatérek Budapestre, hogy befejezzem a programot és elkészítsem a vizsgafilmemet. Azzal a céllal jelentkeztem erre a programra, hogy egy új, külsős szemszögből is meg tudjam vizsgálni a posztszovjet életteret; hogy valóban létezik-e egy európai filmnyelv, mentalitás; végül pedig haza szeretnék térni, hogy képes legyek más nézőpontból is látni az ottani dolgokat, mert ha az ember nem tudja időnként kívülről is megvizsgálni az életterét, akkor könnyen kialakulhatnak olyan vakfoltok, amelyek torzítják az összképet. Magyarországon azt éreztem, hogy egy átmeneti térben vagyok Európa és az országok között, ahol felnőttem és éltem. A nyelvet ugyan nem beszélem, de sok minden ismerősnek hat abban, ahogy az emberek gondolkoznak és viselkednek, így az egészet egy valamelyest felületes és szubjektív pozícióból figyelem.
MN: Már elismert, díjnyertes filmkészítőként vágott bele a DocNomads programba. Mi késztette erre?
RF: Sokat gondolkoztam, hogy jelentkezzek-e, mielőtt belevágtam. 34 évesen egy kicsit őslénynek érzem magam a csapatban. Mindazonáltal én operatőrként kezdtem a pályát, és még mindig nem vagyok teljesen biztos magamban rendezőként, pedig már túl vagyok egy-két filmen. Emellett pedig egy kísérletként is tekintettem a programra. Magyarországon, egyik kedvenc filmrendezőm, Tarr Béla hazájában, a végtelen szeles tereket szerettem volna feltérképezni, de már a félév legelején kitört a háború, onnantól pedig nem tudtam másra gondolni.
MN: Lát változásokat a dokumentumfilm-készítésben az elmúlt években?
RF: Ez számomra egy rendkívül fontos kérdés. Ha megnézzük, hogy milyen dokumentumfilmek arattak sikert a közelmúltban, akkor nagyrészt úgynevezett “közönségfilmeket” találunk, amelyek a nemzetközi streamingszolgáltatókkal szoros együttműködésben készültek. Ezek a filmek már nem “szimpla doksik”, a határok elmosódnak, a szó szoros értelmében vett igazság már nem kötelez, sokkal inkább bizonyos kimondott-kimondatlan “játékszabályok” irányítanak, amelyek a nézőszám maximalizálására vannak kitalálva, ami önmagában nem elvetendő, hiszen az alapvetően fesztiválokra készített művészfilmek nem keltik fel elég ember érdeklődését. De fájdalmas úgy nézni ezeket a filmeket, hogy az ember tudja, hogy miért olyanok, mint amilyenek. Gyakran “túltolják” a zenei aláfestést, többnyire nem is túl jó zenével, a narratívák leegyszerűsödnek, fikciós elbeszélésekből átvett elemekkel töltik fel, hogy fenntartsák a közönség érdeklődését, ez viszont aláássa azokat a tulajdonságokat, amelyek különlegessé teszik a dokumentumfilmeket. Itt nem hibrid vagy kísérleti filmekről beszélek, azokból még mindig készül számos remekmű. Itt inkább úgynevezett “sikerfilmekre” gondolok, amelyek egyszerű hatásokkal és egy-egy jól időzített cselló-zongora összjátékkal pont akkor késztetik sírásra a nézőt, amikor akarják.
MN: Ön ragaszkodik bizonyos szabályokhoz, amikor filmet készít? Vagy hisz abban, hogy egy filmkészítőnek rugalmasnak kell lennie, és alkalmazkodhat a választott témához és kontextushoz?
RF: Szerintem minden történet megérdemel egy személyre szabott, eredeti elbeszélési formát, viszont nagyon sok film magán viseli egy bizonyos alkotó kéznyomát, és ez jól is van így. Nekem nagyon fontos, hogy a filmnyelv passzoljon a film tartalmához, és rendkívül unalmasnak tartom, ha merev elbeszélési keretek ismétlődnek eltérő környezetben, csak azért, hogy egy rendező bármilyen történetet el tudjon mesélni a maga kiszámítható módján.
MN: Ön hogy választ témát a filmjeihez?
RF: Többnyire hirtelen jönnek, miközben a körülöttem lévő világot figyelem. Eszembe juthat egy utcai jelenet, s aztán nem hagy nyugodni; ilyenkor az foglalkoztat, hogy hogyan tudnám filmes eszközökkel kifejezni a benyomásaimat. Mielőtt például megismertem a Távol főszereplőit, éppen a vasútállomásokat jártam az osztálytársaimmal, hogy segítsünk a háború elől menekülő ukránoknak, például a bőröndjeiket az egyik vonatról a másikra átvinni. Ők többnyire nők, gyerekek és idősek voltak, hiszen a férfiak nem hagyhatták el az országot. Ez alatt az idő alatt egyetlen fiatal párral találkoztam, ők olyan 14-15 évesek lehettek; egyedül voltak, felnőttek nélkül. Mint kiderült, testvérek voltak, akik Ausztriában élő rokonokhoz tartottak. Arra viszont ráébresztettek, hogy legszívesebben az ilyen nehéz körülmények közötti első szerelemről szeretnék filmet készíteni.
MN: Mennyi ideig tartott a Távol elkészítése?
RF: A forgatás és a vágás körülbelül másfél hónapig tartott. Ez nagyon rövid idő, de határidőre kellett végeznem, mert ez a film a program keretein belül készült, és a félév végére le kellett adnom.
MN: Hogyan ismerkedett meg a film főszereplőivel, a két ukrán diákkal?
RF: Már ez első ukrajnai menekülthullám során szerettem volna egy fiatal párral dolgozni, de nem voltam biztos benne, hogy képes is vagyok rá, tekintettel a rendkívüli mentális megterhelésre, illetve az idő szűkére, ami megnehezíti a jellemalapú elbeszélést; bizonyos személyes erkölcsi fenntartásokról nem is beszélve. Én Fehéroroszországból származom, abból az országból, amelyik ugyan próbál nem közvetlenül belefolyni a háborúba, de mindeközben nagyon is függ Oroszországtól, többek közt a két ország katonai uniója miatt. Egy Facebook-csoportban érdeklődtem először és ott hívta fel a figyelmem egy fehérorosz lány Andrejre. Nem sokkal később kapcsolatba léptem vele, találkoztunk, és kiderült, hogy ő és a barátnője mindketten képzőművészek és ukrán gyerekeket tanítanak rajzolni egy rögtönzött budapesti ukrán közösségi házban. Ekkor jöttem rá, hogy ez elég alapanyag lehet egy filmhez.
MN: Mire kellett a legjobban ügyelnie a forgatáskor?
RF: A nyilvánvaló erkölcsi szempontokat sosem tévesztettem szem elől, de első körben az volt a legfontosabb, hogy amikor csak lehetett, filmezzem őket, hogy aztán utólag el tudjam dönteni, hogy mit kezdjek a nyersanyaggal. Időnként megmutattam a készülő filmet ukrajnai barátaimnak, kikértem a véleményüket, és nekik nem voltak erkölcsi fenntartásaik. Úgyhogy arra jutottam, hogy többet ártanék azzal, ha bizonyos vélt vagy valós morális okokra hivatkozva csöndben maradok, és nem osztom meg a történetüket a világgal. Végül a főszereplők is jól érezték magukat a projektben, szívesen segítettek nekem eligazodni a történetükben, és örültek, hogy rajtam keresztül művészként is hallathatják hangjukat.
MN: Ön szerint mi a film legfontosabb üzenete?
RF: Nagyon remélem, hogy a film közönségre fog találni és nagyon örülök, hogy Magyarországon is látható lesz, hiszen ott készült. A filmet látva megérti az ember, hogy egy háború szörnyűségei hogyan hatnak az erre különösen érzékeny gyermekekre, és hogy az erőszak hogyan táplálja az ellenség iránt érzett gyűlöletet.
Oksana Sarkisova
(fordította: -tj-)
Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2022. november 3-i számában jelent meg (34. évf. 44. szám).
