Vivos. „Egyszer a fiamról álmodtam, de nem volt halott. Élt.” // Verzió x ELTE

Ai Weiwei kínai származású kortárs művész és politikai aktivista. Száműzetésben lévő apja mellett nehéz körülmények között nőtt fel Kína északnyugati részén. Nyíltan bírálta a kínai kormányt, melynek következményeként 2011-ben le is tartóztatták. Nyolcvanegy napot töltött őrizetben, de az országot csak 2015-ben hagyhatta el, ekkor Berlinbe költözött. Művészi palettája igen széles, azonban a szobroktól a fényképeken, építészeten át a dokumentumfilmekig minden művében megtalálható a politikai visszhang. 2017-ben készítette el első egész estés dokumentumfilmjét Human Flow címmel, melyet a The Rest majd pedig a Vivos követett.

Ai Weiwei 2016-ban ellátogatott Mexikóvárosba, a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem Kortárs Művészeti Múzeumába, ahol felkérték, hogy csináljon egy kiállítást. Már régóta érdeklődött a mexikói kultúra iránt a kínai kultúrával való néhány hasonlósága miatt. A múzeum kurátora elvitte egy emberjogi szervezethez, ahol találkozott az eltűnt hallgatók családtagjaival. Beszélgetésbe elegyedtek, az ő történetükből született meg később a Vivos.

A családok beengednek minket az otthonaikba, itt mesélik el milyen elképesztően gyötrelmes együtt élni a történtekkel. Az interjúk közben gyakran látjuk a családok otthonait is, a kopott képeket a falon, az eltűntek érintetlen holmiját. A kamera általában mozdulatlan, olyan érzésünk van, mintha megállt volna az idő. Bizonyos értelemben meg is állt, hiszen az eltűntek családjai négy éve várják, hogy kiderüljön, mi történt.

Fotó: Vivos

A szülők hiszik, hogy gyermekeik életben vannak, és egy napon majd hazatérhetnek. Néhányan képesek voltak bizonyos mértékben túllépni a fájdalmon, és élni az életüket, mások viszont képtelenek erre, és azóta is komoly hatással van a mindennapi életükre. A gyász és a bánat az embert magányossá, védtelenné teheti. Ilyennek látjuk a családokat is a film elején. Később a negyvenhárom diák családja egymásra talált, és erőiket egyesítve próbálják elérni, hogy visszakapják a fiúkat. Aktivistaként együtt vonulnak utcára a fiúk arcképéből készült plakátokkal és ezzel a jelszóval: „¡Vivos, se los llevaron! Vivos, los queremos!” (azaz: „Élve vitték el őket, élve akarjuk őket visszakapni”). Nem egyedi eset azonban az övék, Mexikóban ma több, mint negyvenezer embert tartanak számon eltűntként.

Fotó: Vivos

A film először a családokra és a történetekre összpontosít, majd szakértőket is megszólaltat, akik már sokat tanulmányozták az esetet. Ők egytől egyig úgy gondolják, hogy a mexikói rendőrség hazudott a történtekről szóló jelentésben, a kormány pedig asszisztált ehhez. A hivatalos álláspont a mai napig az, hogy a diákokat a rendőrség vette őrizetbe, majd átadta őket a helyi kartellnek, akik kivégezték őket, majd elhamvasztották a testeket és a maradványokat a közeli folyóba dobták. Később egy független emberi jogi bizottság nyomozása több részletet is cáfolt, és magasabb pozícióban lévő személyeket is összefüggésbe hozott az üggyel. A mexikói kormány ekkor szakította meg az együttműködést a nyomozócsapattal.

Fotó: Vivos

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Vivos a dokumentumfilm egy szokatlan arcát mutatja be azzal, hogy nem a tragikus esemény részleteit boncolgatja, még csak nem is a szociálpolitikai kontextus áll a középpontban. Ai Weiwei nemes egyszerűséggel az emberi érzelmekre fókuszál, művészi látásmódja pedig kiválóan alkalmas ezen súlyos érzések közvetítésére. Minden áldozattal megismerkedünk külön-külön, a családok visszaemlékezései által, így válnak ők egy tragikus esemény ismeretlen áldozataiból egyéniségekké a szemünk láttára, akik immár nem csak a szeretteik emlékeiben maradnak örökre „vivos”, azaz élők.

Szabó Lili Nelli 
Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója