Évek óta részt veszel a Verzión különböző szerepekben, például meghívott rendezőként, vagy az előzsűri tagjaként. Milyen érzés volt most zsűritagként jelen lenni a fesztiválon?

Megtisztelő volt, hogy felkértek, nagyon élveztem.

Milyen volt együtt dolgozni a többi zsűritaggal?

Isabelle és Alexandru (Isabelle Gattiker és Alexandru Solomon) elismert nemzetközi szakemberek, mindig nagyon jó ilyen szakmai közegben időt eltölteni. Kétszer beszélgettünk részletesebben a filmekről, de alapvetően egyetértettünk abban, hogy a Kisvárosi Cowboyok kapja a díjat.

fotó: Kisvárosi Cowboyok

Volt személyes kedvenced a Kisvárosi Cowboyokon kívül?

Én a magyar filmeket más kontextusban néztem, könnyebb volt megértenem őket, ami arra nézve is tanulság - és ezért is jó egy nemzetközi zsűri -, hogy egy film akkor működik igazán jól, hogyha mindenki megérti. Volt egy, szerintem csodálatos magyar film, amit a zsűritagok közül én értettem igazán, és ezt nagyon sajnálom, mert egyébként hasonló hangulatot csípett el, mint a Kisvárosi Cowboyok, csak valamiért nem sikerült nemzetközivé tenni, úgy tűnik, a megértéséhez mégis szükség volt háttértudásra a magyar társadalomról. A fődíjat egy lengyel filmnek adtuk, amelynek a rendezője is lengyel, ugyanakkor a filmet Írországban forgatta, ír szereplőkkel – valószínűleg a filmen is jól látható rengeteg közösen eltöltött idő, sok munka elegendő volt ahhoz, hogy a rendező közel kerüljön a karakterekhez, nem volt szükség rá, hogy a tágabb környezetről, történelmi vagy társadalmi kontextusról pontos információink legyenek, így is mindhárman megértettük a főszereplő a srác történetét.

Szerinted miért fontos, hogy legyen diákfilmverseny a Verzión?

Támogatom azt a koncepciót, hogy szakemberek értékeljék a filmeket, és próbáljanak utat mutatni a diákoknak, egyetemistáknak. Nagyszerű lenne egy beszélgetés a zsűrivel, ami arra is jó alkalom lenne, hogy ezek a filmek nagyobb reflexiót, nagyobb megjelenési felületet kapjanak. Talán általánosan is igaz, hogy egy fesztiválon kevésbé nézik meg a diákfilmeket, mert esetleg azt gondolhatják, hogy kevésbé jók. Ez nincs így, nagyon színvonalas képzések vannak Európában, ahonnan jó filmek jönnek: a Wajda School, a Lodz Film School vagy a kölni IFS (International Film School), a DocNomads és a DokMA képzés a Színház- és Filmművészeti Főiskolán mind nagyon-nagyon színvonalasak. Előítélet azt gondolni, hogy ezek csak diákfilmek, mert sokszor jóval erősebbek, mint a nagy versenyszekció egy-egy darabja.

Milyen tendenciákat láttál idén a diákfilmes programban?

A német filmekre igaz volt egyfajta korrektség. Változik, hogy mit tekintünk hitelesnek, mi az, ami morálisan elképzelhető a valóságban, és az is, hogy egy filmes ehhez hogyan nyúl. Egy olyan társadalomban, ahol a valóságnak, társadalomnak viszonylag szigorú szabályai vannak, mint a németeknél, láthatóan óvatosabb filmek készülnek, ami jó, de a versenyprogramban szerepelő filmek nem voltak elég bátrak szerintem.
A magyar filmeknél másfajta óvatosságot láttam: szerintem a mi társadalmunkban most nagyon kevéssé stabilak bizonyos morális értékek, és emiatt a filmekben lényegében bármi elképzelhető, nem nagyon vannak morális szabályok, mit mutatunk meg, és mit nem, ami más szempontból, de ugyancsak nehéz helyzet: a filmes struktúrát, történetszerkezetet terheli meg vagy teszi labilissá, a rendezői óvatosság vagy bizonytalanság a történetkezelésben és az abból következő filmnyelvi elbeszélésmódban (nem) nyilvánul meg.
Illetve, ezekhez képest ott voltak a lengyel filmek, amelyek alapvetően a vizualitásból indultak ki: hogyan lehet vizuálisan elmesélni egy nagyon konkrét történetet. Látszik, hogy egy pontos formai és strukturális alapgondolat vezérli a filmkészítőket abban, hogy a film milyen lesz. Ez a fajta tudatosság biztos hogy jót tenne a magyar filmeknek is.

Szerinted milyen most a magyar diákfilmek helyzete?

Nagyon erős filmes képzések vannak, az előbb említett két magyar dokumentumfilmes képzés mellett az ELTE-n is nagyon jó filmek készülnek, a MOMÉ-n és a Metropolitanen is lesz idén 1-2 dokumentumfilm, olyanról is tudok, aki animációs dokumentumfilmen dolgozik. Jó tanárokban nincs hiány, tehetséges diákok vannak, különböző megközelítésben nyúlnak a dokumentumfilmhez, népszerűek a vetítéseik. Magyarországon mindegyik filmes oktatás, médiaoktatás nagyon magas szintű. Ez egy respektált műfaj most, úgy látom. Mármint intellektuálisan, financiálisan baromira nem.

Papp Bojána, Alexandru Solomon és Isabelle Gattiker a Verzió Filmfesztiválon

Dokumentumfilmesként min dolgozol mostanában?

2017-ben lehetőséget kaptam, hogy az abcúg.hu-nak készítsek rövidfilmeket, ami csodálatos. Olyan témákkal tudok foglalkozni, amik érdekelnek, igazán mélyre lehet menni, nem kell megrekedni a tudósítás szintjén, óriási luxus, mennyi idő áll rendelkezésemre elkészíteni egy-egy rövidfilmet. Nehéz ügy manapság szociális témákat, szociálisan érzékeny, emberi jogi témákat úgy kommunikálni, hogy az elérje az emberek ingerküszöbét, ugyanakkor ne voyeur világképet tükrözzön. Dokumentumfilmet általában azok csinálnak, akik tényleg elkötelezettek, hogy valamilyen módon az emberi arcát tükrözzék a valóságnak, bármennyire közhelyesen hangzik ez. Ezzel a műfajjal soha nem lehetett igazán sok pénzt keresni, és ez valószínűleg így is marad. Ugyanakkor hiszek abban, és a tapasztalatom meg is erősít általában, hogy egy jó dokumentumfilm nézőpontot tud változtatni, biztosan növeli az empátiát. Ez pedig ma, amikor buborékokban élünk, sokat számít. Önmagában az is segít, hogy 3-4 percnyi információ el tud gondolkodtatni sokakat.

A Verzió filmjei között volt ilyen?

A nyitófilmet, a Nowhere to hide-ot (Nincs hová bújnod), noha elég sok ilyen témájú filmet láttam már, fontos filmnek tartom. Rengeteg befektetett munka, energia van egy személyes, egyes szám első személyben forgatott dokumentumfilmben, ezt is éveken keresztül forgatták, elsősorban maga a főszereplő. Olyan perspektívát mutat a háborúról, amilyen az valójában. Hogy valóban teljesen értelmetlen, totálisan üres, és ez pontosan végig van követve egyetlen ember és családja személyes sorsán át: az ő és közvetlen környezetének teljes fizikai és mentális leépülését követed éveken keresztül, miközben fogalmad sincs, hogy valójában ki harcol ki ellen, kik vívják az őket körülvevő háborút. Nagyon jó döntés az alkotók részéről, hogy nem mutatják meg a kontextust, nincs ellenségkép, nincsenek jók vagy rosszak, a hétköznapi emberek háború általi sorsba vetettségét ábrázolja pontosan a film.
 

fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Mit gondolsz, van egyébként morálisan nem megkérdőjelezhető dokumentumfilm?

Alapvetően voyeur a műfaj, és időről időre felteszed magadnak a kérdést, hogy ki vagy te filmkészítőként, milyen alapon mászol ilyen mélyen mások életébe. És ez komolyabb felelősségvállalás, mint egy kapcsolatba fejest ugrani, hisz a szereplők arca, legbelsőbb ügyei kapnak nyilvánosságot, a filmkészítők a forgatott anyag mögé rejtőzhetnek. A műfaj emiatt mindig is sok morális kérdést vetett fel, ezzel nem mondok sok újdonságot. Bár, úgy látom, nem feltétlenül változtatja meg egy dokumentumfilm egy felnőtt szereplő életét. Illetve annyira, amennyire egy találkozás megváltoztatja egy másik ember életét.

Se pozitív, se negatív irányban?

Inkább pozitív jut most eszembe, mondjuk például a Totó és nővérei egy olyan film volt, ahol a filmkészítés folyamata változtatott a főszereplő gyerekek életén. De ez valóban tanulási folyamat is volt: a rendező filmes kurzust tartott a főszereplő gyerekeknek, akik saját maguk forgattak számos jelenetet. Ezzel a filmkészítő erősen beleavatkozott a valóságba, amit én egyébként nem tartok elítélendő tettnek, és mindenképpen meg is történik valamilyen módon a kamera jelenlétével. Az alkotói beavatkozás és annak morális aspektusai mindig is alapkérdése volt a dokumentumfilmezésnek, ahogy az alkotó és főszereplő viszonya is, sose létezett objektív dokumentumfilm. Kevesen engedhetik meg például maguknak azt, hogy elegendő időt töltsenek egy-egy szereplővel, noha ez alapvető a kapcsolat és a bizalom kiépítéséhez. Számomra az utóbbi évek legizgalmasabb dokumentumfilmjei azok, ahol világosan látszik a főszereplő(k) és az alkotók viszonya, legyen az bármilyen. Én azt sem látom elítélendőnek, ha egy alkotó fizet a szereplőnek – különösen nem a 21. században, hiszen a szereplő velem tölti az idejét, és én az ő arcával, életével árulok egy terméket.
Ma, amikor az emberek gondolkodása és életformája jóval vizuálisabb, képekhez kötődő, mint korábban, amikor a kép készítése drága eszközök használatát igényelte, már nem kell évekig tartó filmes képzésre járni, hogy akár jobb filmet is tudj magadról készíteni, mint egy kvázi professzionális dokumentumfilmes. Nem véletlen, hogy például az IDFÁ-n néhány éve a szereplőknek is adtak díjat, támogatást.

Szerinted emberi jogi dokumentumfilm feszitválokra csak egy bizonyos réteg jut el?

Jó lenne, ha nem gondolnák azt az emberek úgy általában az emberi jogokról, emberi jogi filmekről, hogy ez egy rétegnek szóló irányzat, valami, ami távol áll a hétköznapoktól. Az a tapasztalatom, hogy szinte minden esetben, amikor valaki időt szán arra, hogy megnézzen egy jó dokumentumfilmet, meglepődik, hogy mások hogy élnek, még akkor is, ha tőle távoli a téma vagy helyzet. Azon is meg szoktak lepődni sokan még mindig, hogy egy jó filmet esetleg dokumentumfilmnek nevezünk, bár a műfaji megkülönböztetésnek szerencsére egyre kevesebb a jelentősége. Az emberi történetek többnyire mindenkit megérintenek, hasonlóságot fedezünk fel egymásban, és közösséget tudunk vállalni egymással. Szívesen látnék mondjuk az RTL Klubon is úgynevezett emberi jogi dokumentumfilmeket, és el is tudnám képzelni, hogy kísérletképpen bekerüljön egy-két jó önálló film, annál is inkább, mert ezek a témák egyébként a Fókuszban is felmerülnek. Jó lenne, hogyha erre lenne nyitottság, szerintem minden fajta történet működhet minden fajta fórumon, csak ügyesen kell becsatornázni. Talán maga az “emberi jog” kifejezés is elitista fogalommá vált, noha minden egyes Földön élő embert érintenek például a Verzión bemutatott filmek, és ezzel kapcsolatban vannak kézzel fogható, jelen lévő tapasztalataink is, elég csak a menekültügyre gondolni. Ha megnéz valaki egy iraki háborús filmet, vagy egy underground zenészgyerekről szóló filmet, az nem azt jelenti, hogy egy elefántcsonttoronyhoz közelített, hanem azt, hogy egy másik emberhez került közelebb.

Eichner Hanna