Flaherty, aki a némafilmkorszak filmes lehetőségeinek megfelelően írott narráció segítségével látta el információval a filmnézőt, már a film elején közli, hogy Nanook, akivel a filmforgatás során közeli barátságba került, a forgatás után két évvel egy vadászat során éhen halt. (Mind kiderült, rosszul tudta: Nanook valóban két évvel a forgatás után, de TBC-ben halt meg, a családja körében.) A néző tehát már a legelejétől úgy nézi a filmet és azon Nanook mosolygó arcát, hogy tudja, akit lát, már nem él. Megszeretni és gyászolni, ebben a filmben nem egymást követő, hanem párhuzamos érzelmi tapasztalatok. 

Nanook nyilazni tanítja a fiát (fotó: Nanook, az eszkimó)

Elsőre talán távoli asszociációnak tűnik a Nanook…-kal bevezetni egy dokumentumfilmet, amely a korunkban zajló szíriai háborúban élő, majd az elől menekülő családról szól. De a kapcsolat éppen a főszereplő két család életének ellentétében, és az ellentéten túli sorsközösségében ragadható meg. Mert míg Nanook és családja a zord természet szorításában él, addig a Watani, a hazám című filmben szereplő család, vagyis az apaként és férjként bemutatott Abu Ali, az anya és feleség Hala, valamint gyermekeik, Hammoudi, Helen, Farah és Sara a szíriai emberek számára „természetes” környezetté váló háború mindennapjait élik. Bármennyire is borzalmas a kijelentés a háborúról mint második természetről, és bármilyen borzalmasak is a hétköznapok a háború sújtotta Aleppoban, a film éppen azt mutatja be (egyébként a legkiszolgáltatottabbak, vagyis a gyerekek nézőpontjából), hogy miként szokik hozzá az ember ahhoz, ami megszokhatatlan. A hatéves Farah hangjuk alapján különbözteti meg a becsapódó lövedékeket; ugyanő műanyag játékfegyverrel a kezében járkál a romos épületek belsejében; 

Farah egy elhagyott lakásban (fotó: Watani,a hazám)

Sara „menekíteni” próbálja a babákat egy elhagyott házból; Helen takarít, ami anakronisztikusnak ható heroikus cselekvés egy lakásban, ahol nincs ép bútor és mindent por borít; Farah és Sara ISIS-videók képeit játszák újra, Sara tetőtől talpig feketében mint ISIS-harcos „kínozza” Faraht, a foglyot stb. Ebben a tekintetben a legmegrázóbb vallomás az egyik gyerek szájából hangzik el, már Németországban, az ottani békés élet közepette, amikor azt mondja, hogy hiányzik neki a bombázás. A traumatikus élmény paradox (vagy épp jól érthető) módon meghatározó a gyermek identitására nézve, talán azért is, mert akkor még, ott Szíriában az apa is velük volt. Mindez arra a „boldogságra” emlékeztetheti a magyar nézőt-olvasót, amit Köves Gyuri a koncentrációs táborhoz köt emlékeiben, ahogy arról a Sorstalanság tudósít.

A látszólagos megszokás vagy együtt élni tudás, amit a film készítője egy interjúban rugalmasságként, alkalmazkodóképességként fogalmaz meg, persze nem jelenti a sértetlenséget. A gyerekek és a felnőttek is sérültek, ebben a filmben elsősorban pszichésen, de minden rá van írva a testükre is. Az állandó készenlét, a folyamatos stressz, később pedig az ISIS által elrabolt apa hiánya felett érzett gyász sötét árkokat vésnek a gyerekek és az anya szeme alá, arcuk izzadsága a néző számára jéghideg verítékként csapódik le.  És igen, ahogy a néző a Nanook, az eszkimócímű film elejétől gyászolja Nanookot, úgy fogja gyászolni a családdal együtt Abu Alit, a Szabad Szíriai Hadsereg tisztjét, aki a Németországba menekülő családban hiányként van jelen, most már sejthetően örökre.

Abu Ali és Farah a lépcsőházban (fotó: Watani,a hazám)

A filmet rendezőként Marcel Mettelsiefen jegyzi, aki ugyanezzel a családdal a Watanit megelőzően évekig forgatott. Ez a filmes múlt látszik a film főszereplőin, a kamerával szemben a gyerekek is magabiztosak, határozottak. Érzésem szerint ez a filmezéshez való viszony több, mint annak csábításnak az elfogadása, hogy szerepelni fognak egy filmben. A háborúban a film segítség és kapcsolat, ami összeköt egy másik térben vagy időben létező világgal, ahol nincs háború. De a család Szíriából való elmenekülése után ez már visszafele is működik: most, hogy a háború nélküli világban élnek, a film kapcsolat számukra azzal a világgal, ahol talán az apa még él valahol. Így válik a film emlékezőfilmmé, testben és gondolatban való visszajátszások és újrajátszások archívumává. A goslari lépcsők Németországban felidézik az aleppói lépcsőházat. Farah Goslarban is fegyverrel a kezében járkál a lakásban. Hala a németországi vonaton idézi fel, hogy milyen volt az első találkozás majdani férjével – egy szíriai vonaton. A Watanicímű film hősein keresztül maradéktalanul tudósít a háború természetéről és a „természetes” háborúról, ugyanakkor minden pátosz nélkül azt is bemutatja, milyen örömteli, ugyanakkor mennyire részleges a kilépés ebből a közegből egy másikba, ha az otthont (watani) nem önként hagyták el - ugyanis azt elfoglalta tőlük a „természet”.

Müllner András 
az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék docense

A film honlapja: http://www.watanifilm.com/
Marcel Mettelsiefen IMDb-oldala: https://www.imdb.com/name/nm4984327/  
Mahmoud Alhaji Othman honlapja: http://www.mahmoudalhajiothman.com/

Marcel Mettelsiefen filmjei:
Children of Aleppo (2014): https://www.pbs.org/wgbh/frontline/film/children-of-aleppo/
Children of Syria (2016): https://www.pbs.org/wgbh/frontline/film/children-of-syria/

Interjúk a rendezővel: 
Ariana Bacle: Watani – My Homeland subject: „We are one family in this world, Entertainment Weekly, 2017. február 21. https://ew.com/awards/2017/02/21/watani-my-homeland-interview/
Patrice Taddonio: “Syria Changed My Life:” An Interview with Marcel Mettelsiefen, Frontline, 2016. április 19. https://www.pbs.org/wgbh/frontline/article/syria-changed-my-life-an-interview-with-marcel-mettelsiefen/

Szakirodalom:
Filmismertetők az IMDb-n: https://www.flickfilosopher.com/2017/02/oscar-nominated-documentary-shorts-89th-academy-awards-review.html
Gupta, Soumitree – Miller, Crystine: Bearing Witness in a Post-Factual Age: Documentary Shorts on the Syrian Crisis and Critical Media Literacy, Afterimage, Vol. 45. No. 2-3. (2017. szeptember – december), 13-19. https://search.proquest.com/docview/1993303202?pq-origsite=gscholar