Az osztrák rendező, Michael Glawogger 2005-ös filmje több kontinenst végigjárva bepillantást enged a jóléti társadalomban nevelkedett ember számára jobbára láthatatlan iparágakba és az embertelen körülmények közt dolgozó munkások hétköznapjaiba. Az általunk természetesnek vélt dolgokért a filmben bemutatott helyeken munkások ezrei teszik kockára életüket és egészségüket nap mint nap, csak hogy túléljenek. 

A film szovjet propaganda-felvételekkel indul, melyeken Alekszej Sztahanov éppen a szén előírt mennyiségének tizennégyszeresét bányássza egy kelet-ukrajnai városban, ami azóta az ő nevét viseli. Az irónia gyorsan egyértelmű lesz, mikor szemünk elé tárul a város mai képe. Az állami bányák bezárta után a bányászok saját erőforrásaikat felhasználva kénytelenek a szenet a felszínre hozni. A kamera bevisz minket a nyomasztóan szűk résekbe, amit a munkások csak egérfogónak neveznek. Itt töltik egész napjukat, étkeznek, viccelődnek, pedig a képernyő előtt ülve is az embernek szinte nehezére esik a levegővétel. Szemtanúi lehetünk az itteni közösség fontosabb eseményeinek, mint egy esküvő vagy egy munkás nyugdíjba vonulása, ezzel egy komplex és szatirikus képet kapva arról, hogyan él tovább Sztahanov kultusza egy elfelejtett városban. A legendás bányászra a mai napig szinte istenként tekintenek az itt lakók. Jól mutatja ezt az a jelenet, mikor a menyegző napján az ifjú pár koszorút helyez a szobrára. Az ilyen iróniával átitatott jelenetek egyébként minden fejezetben felbukkannak, legtöbbször nagyon bizarr formában.  

fotó: Munkáshalál

A következő fejezet egy indonéz kénbányába kalauzol. Elsőre szinte felüdülés, ahogy  az előző fejezet statikus beállításait a kamera elhagyja és követni kezdi a munkásokat, ám hamar megterhelővé válik, ahogy percekig a száz kilós terhet szinte futólépésben cipelő emberek után sietünk. A rendező rendkívül jól érzékelteti a munka monotonitását a munkások által cipelt bambuszkosarak sűrű nyikorgásával. Eközben mindenfelé fullasztó kéngőz terjeng, ami ellen az egyetlen megoldás, ha az ember a szájába töm egy rongyot. Aki nem tudja, milyen a kén szaga, annak leginkább a záptojáshoz tudnám hasonlítani, képzeljük el mindezt, mikor legtöményebb állapotában a felszínre tör. A pihenők alatt a bányászok dohányzással ütik el az időt, közben zenéről, nőkről, kocsmai verekedésekről és arról beszélnek, hogy egyszer elhagyják ezt a helyet, hogy új életet kezdjenek valahol máshol. A fejezet végén ismét erős kontrasztnak lehetünk szemtanúi, mikor a terhüket cipelő munkásokkal turisták fényképezkednek, faggatják őket a munka nehézségéről, ők pedig illemtudóan válaszolnak, de a szállítmánytól a vállukon nem válnak meg.

Indonéz munkások a kéngőz ellen védekeznek (fotó: Munkáshalál)

A harmadik, talán vizuálisan a legkeményebb fejezet, amikor is egy szabadtéri mészárszéken járunk Nigériában. A rendező saját elmondása szerint, eredetileg egy fúrótornyon akart forgatni, de amíg az engedélyre várt, keselyűket látott meg körözni a város egy bizonyos pontja felett. Mikor meglátta mi folyik ott, egyértelmű lett a fejezet tárgya. Maga  a helyszín leginkább egy csatamezőre emlékeztet, amit belsőségek, vér és sár borít. Az atmoszférát sűrű fekete füst és kecskék halálhörgései tölti ki, melyek kísértetiesen emlékeztetnek emberi kiáltásokra. A kamera az előző fejezethez hasonlóan a rohanó munkások nyomában van. A hektikus vágóhídon teljesen hétköznapi látvány, ahogy félig kizsigerelt állatok fekszenek a sárban, ameddig a szem ellát. Mindezek közepette valami furcsa vallási szertartás során, fehér ruhás emberek énekben éltetik a mészárosmesterség szépségeit. 

Mészárszék Port Harcourt-ban (fotó: Munkáshalál)

A film talán legnagyobb erénye a szemetgyönyörködtető operatőri munka, vagyis, hogy képes a legvisszataszítóbb környezetben is úgy megmutatni a történéseket, hogy az beszippantja a nézőt. Ahogy az előző fejezetek szép lassan felpörögtek, most ismét visszavesz a tempóból és szinte szó szerint pattanásig feszülnek a néző idegei, ahogy a pakisztáni hajóbontó munkások csőrlői is, a kikötőben, ahol a hajók utoljára vetnek horgonyt. Bár a veszély folyamatosan ott van a levegőben, hulló acéllemezek, robbanékony és mérgező gázok formájában, az itt dolgozók elképesztően nyugodtak. Rendkívül békés hangulat uralkodik a munkások közt, akik egymásra testvérként tekintenek, mivel másként csökkennének a túlélési esélyeik. A kikötőben nem mindenki keresi a kenyerét hajóbontással. Például a film szerintem legabszurdabb jelenetében láthatunk egy férfit, aki abból él, hogy lefényképezi a munkásokat egy játék gépfegyverrel, majd eladja nekik a képeket. 
Az ívet követve végül egy kínai öntödében kötünk ki, ahol munkások azt ecsetelik, mennyivel biztonságosabbak a körülmények manapság, hogy jóval kevesebb fizikai erőre van szükség, illetve, hogy úgy érzik, gyermekeik nem akarják majd mesterségüket továbbvinni.

Teherhajó darabokban (fotó: Munkáshalál)

A filmben bemutatott emberekben sok közös vonás lelhető fel, helyszíntől függetlenül. Kivétel nélkül mindannyian a túlélésért küzdenek és úgy tartják, hogy még mindig jobb a lassan ölő fizikai munka, mint tisztességtelen úton megélni. Számomra azonban a leginkább lenyűgöző, hogy egyikük sem fél a haláltól, ami folyamatosan ott van velük, minden munkanap kezdetétől a végéig. Az alkotás emlékeztetőül szolgál, hogy léteznek ilyen láthatatlan emberek, akiknek az a természetes, hogy a mai nap lehet az utolsó.

Horváth Attila
az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója

A film honlapja: http://www.glawogger.com/workingmans-death.html
A film trailere: https://www.youtube.com/watch?v=gDp1yM7CMgQ
interjúk a készítőkkel: 
http://www.austrianfilms.com/news/en/bodymichael_glawogger_talks_about_workingmans_deathbody
https://www.filmcomment.com/blog/interview-wolfgang-thaler/
egyéb cikkek:
https://www.fort-russ.com/2015/01/the-town-of-stakhanov-devastated-by/
https://safety4sea.com/pakistan-bans-shipbreaking-activities-in-gadani-shipbreaking-yard/
https://uk.reuters.com/article/us-china-pollution-steel/chinese-steel-output-cuts-to-vary-from-mill-to-mill-next-winter-official-idUKKBN1KB08S