Az üres falak között büntetésüket töltő nők egy percig sem unatkoznak. A nap nagy részében a számukra létrehozott varrodában dolgoznak, ahol többek között őreik uniformisait is készítik, majd az előre beosztott folyósói, illetve konyhai ügyelet veszi kezdetét. A hosszú munkaórák után pedig egy dráma színrevitelén fáradoznak.

A társadalom peremére sodródott átlagembereket bemutató filmjeiben Miroshnichenko a művészetben találja meg a kapcsot ezekhez a kirekesztett lelkekhez, akiket a festészet vagy éppen a színjátszás segít visszatalálni önmagukhoz, hogy embertelen helyzetükben is emberek maradhassanak. A film őszinte tárgyilagossággal mutatja be a szereplők mindennapjait és épp ebben rejlik szokatlan érzékenysége is. Nincsenek patetikus képsorok életről, magányról és kirekesztettségről – a minimalista tényközlés teszi átérezhetővé, hogy mit jelent valakinek, aki hosszú évekre el van zárva a külvilágtól és családjától, a börtön mindennapjaiból kiszakadni és pár órán át hétköznapi embernek lenni, aki készül a szerepére egy darabban, amit előadhat másoknak. A színház világában bárkiből lehet orvos, ügyvéd, családanya, szabad ember. Ezek a nők, ha csak rövid időre is, kibújhatnak a rabruhából és az előadás kosztümjeit magukra öltve hétköznapi emberek lehetnek, így válva önmagukká, miközben szerepet játszanak. Egy korábbi élet ismerős szerepeit.

A „normális” életben betöltött társadalmi szerep hirtelen semmivé lesz a börtön falai között, nem számít itt ki-kicsoda, eltűnnek a mindennapi, megszokott rutinok, mint a reggeli munkába indulás, a bevásárlás a vacsorához, a számlák befizetése. Ezen rutinok felszámolódása miatt szabadulásuk után a fogvatartottak nehezebben illeszkednek vissza a hétköznapi életbe. Minél tovább tart a büntetés, annál nehezebb az integráció szabadulás után. Ennek a problémának az enyhítését próbálják segíteni a különböző programok, köztük a börtönszínházak is. A próbák és előadások segítségével a rabok saját, börtönön kívüli személyiségüket nyerhetik vissza, addig sem arctalan számok, időlegesen visszanyernek valamit a való világból. A színház segítségével társadalmi szerepeket és normákat élhetnek újra, hogy azután odakint kamatoztathassák ezt a gyakorlatot, és ne kerüljenek a visszaesők közé. A színház időlegesen a szabadság illúzióját teremti meg számukra, ami segít a börtönön kívüli életre való felkészülésben.

fotó: Az első szerep

A büntetésvégrehajtási intézeteknek nem pusztán az elzárás a feladatuk, hanem a fogvatartottak felkészítése a reintegrációra. Mára egyre több börtönben vezették be a művészeti tevékenységeket, foglalkozásokat az elítéltek részére, ugyanis kutatások és valós példák bizonyítják, hogy az így elért hatás kézzelfogható. Az ezeket a technikákat nem alkalmazó börtönökhöz képest a visszaesők száma csökkent a művészeti terápiát alkalmazó intézményekben. Az olasz börtönökben például úgy buzdítják olvasásra a lakókat, hogy a leadott könyvbeszámolókkal egyenes arányban csökkentik a büntetésük idejét. A magyarországi intézeteknek pedig nagyjából kétharmada vesz részt börtönszínjátszó programokban. A színészszakkörök résztvevői olyan tulajdonságokat sajátíthatnak el, mint az empátia, a más nézőpontok megértése, a csapatban való munka, a valahova tartozás érzése. Ez a tevékenység gyakran olyan élményekkel szolgál, melyeket a börtön előtt sosem volt alkalmuk megtapasztalni az elítélteknek.

fotó: Az első szerep

Az első szerep arról tanúskodik, hogy már a legembertpróbálóbb orosz börtönrendszerben is komoly változások történtek a rabok jogait illetően. A filmben tárgyalt börtön, minden szigorúsága ellenére, példaként szolgálhat a szerte a világban működő intézetek számára, hiszen közös társadalmi érdek, hogy ne csak elzárják az elítélteket, de fel is készítsék őket a szabadulásra, a társadalomba való sikeres visszailleszkedésre. A börtönben ugyanis időből áll rendelkezésre a legtöbb, azt pedig nem érdemes elpazarolni.

Lubianker Dávid
az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatója