Részben egy csoport önkéntest követünk, akiknek az a feladatuk, hogy Laosz-szerte éles bombákat keressenek és a környék kiürítése után felrobbantsák azokat. Az ő munkájuk bemutatása által teremti a film azt az érzést, mintha Laoszban soha nem ért volna véget a háború. Negyven évvel a környékbeli katonai konfliktus hivatalos vége után is az életüket kockáztatják a helyiek, hogy egyszer majd biztonságban lehessen füvet nyírni. S nem csak az embereket veszélyezteti a helyzet, de az ország mezőgazdaságát is jelentősen hátráltatja.

A film másik szálában egy laoszi férfival találkozunk, aki a turizmusban dolgozik. Külföldi turistákat szállásol el és utakat szervez nekik a környéken olyan területekre, melyek a háborúról tanúskodnak. Az ő története a feldolgozatlan, elhanyagolt sötét múltról (és jelenről) való, kevés érdeklődést keltő diskurzus folytatásáért való küzdelem – kísérlet arra, hogy Laoszt ne csupán egy egzotikus országnak lássák.  

fotó: Maradványok

A filmen végigvonul egy érdekes motívum. A laosziak a háborúból megmaradt roncsokat, bombákat, azaz a maradványokat, megfosztva eredeti, pusztító rendeltetésüktől, használati tárgyakká alakítják: evőeszközökké, csónakokká, kerítésekké. Tulajdonképpen ezért is érdemes többször is megtekinteni a művet, mert minél többször látunk egy-egy képet, annál több olyan tárgyat fedezhetünk fel benne, mely a maradványokból készült.  

A film a Kelet és Nyugat viszonyáról is beszél. Hetvenöt perc alatt rengeteg nyugati márkát fedezhetünk fel mindenütt, elsősorban a laosziak ruháin. Szinte minden második ember pólóján feltűnik egy jól ismert logó – érződik, hogy a filmkészítőknek nem kellett belenyúlniuk a valóságba, hogy ezt az üzenetet is hordozza az alkotás. A katonai befolyás évei után az erőszakmentes gazdasági gyarmatosítás bizonyítékai szembeszökőek. A nyugati világ levetett ruhái mellett „levetett” harcászati eszközeit is örökölte ez a kis ország. A különbség annyi, hogy a laosziak kezében a rengeteg pusztításra szánt dolog másféle felhasználásra kerül. Ugyan a szegénység kényszeríti őket arra, hogy ilyen forrásból származó anyagokat hasznosítsanak, a jelenség szimbolikus ereje is jelentős: a civilizáltság, a béke üzenetét hordozzák a laosziak kanalai.  

 
fotó: Maradványok

A gyönyörű, a laoszi természetet bemutató nagytotálok ember és környezet viszonyáról mesélnek. Míg megmaradtak a sebek a mezőkön, már benőtte a növényzet a krátereket és a maradványokat. Itt van az ember, itt hagyhatja a nyomát, de mégis a természet az úr. Erős kontraszt van a laoszi társadalmat, a városokat bemutató és a természetről szóló képek közt. A városról készült képeken a barna és szürke a meghatározó, a zsúfoltság, fülledtség, a nyomor érezhető ezekről a képsorokról. A természet zöldben pompázik: életteli, egzotikus, hatalmas erdők, hegyek, mezők jelennek meg. A film az előbbiekkel azt mutatja meg, mit hagytak maguk után a nyugati hatalmak, az utóbbiakkal pedig azt, ami miatt ezekben a békeidőkben turistaként visszavágynak, elfeledve, hogy már jártak itt más okból.

Napjainkig több, mint húszezer áldozata van a Laoszra ledobott, fel nem robbant bombáknak. Az ország falvainak negyedében találhatók még éles robbanószerkezetek. Emiatt a földek jelentős részét nem lehet művelni, ami az éhezést és a szegénységet súlyosbítja, hátráltatja a gazdasági növekedést.
A megmaradt bombák azonban nem csak a pusztításról mesélnek – Laosz ma újjáépíti magát abból, ami fél évszázada lerombolta. A Maradványok szemléletesen mutatja be, milyen lehetőségei vannak egy periférián lévő országnak, amelynek gazdaságán és társadalmán komoly sebeket ejtett egy nyugati hatalom „titkos háborúja”.

Dózsa Máté
Az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatója