Az elmérgesedett viszonyok olyan szintre emelték a nyomort, hogy egy nyugati ember szemében fikciónak tűnik, amit lát. De mi volt a célja a felvételek összeolvasztásának, miért láttatja velünk pont ezeket a részleteket a 450 órányi nyersanyagot tömörítő rendezőpáros? Helyesebben feltéve a kérdést: miért nem akarom látni, mégis miért kell látnom? 

A Még mindig forog nyitójelenete in medias res, egy filmtechnikai óra közepén kezdődik. Megismerjük Saeed-ot, az egyik operatőrt. Éppen az Underworld című disztópikus filmet elemzi, többedmagával, miközben a jelenkori disztópiában él. Ilyen és ehhez hasonló elemző gondolatokkal próbálja befogadni a néző a filmet, egészen addig, amíg (először, de nem utoljára) fejbe vágja a képkockák koszos, poros, alvadt vér állagú valóságtartalma. 

Az agyunk próbálja játékfilmként felfogni mindazt, amit lát, hiszen ilyen nem történhet a 21. század fejlett világában. A bombatámadás sújtotta szobabelsők látványa azonban gondolkodásra kényszeríti: tényleg megtörténik az, amit látsz, ez nem egy megkomponált jelenet, amit még sokszor, sok irányból fog felvenni a kamera. A kamera rázkódik, a fókusz pedig nem prioritás. A kamera nem akar szépet megmutatni. Talán nem is akar mutatni semmit, fegyverként és bizonyítékként szolgál a kormányellenes lázadók kezében. A rendező egy nyilatkozatában el is árulja, illetve a film több jelenetében is látjuk, hogy a felvételek elsősorban a lázadók közösségét szolgálták, hiszen médialefedettség hiányában sajátos eszközöket kellett alkalmazniuk hírszolgáltatás terén. „Aszad szemében az elsőszámú lázadó a keresettek listáján nem az, aki a fegyvert hordozza, hanem az, aki a kamerát.” mondja Saeed Al Blatal a polgárháborúban felvállalt szerepéről. Követeléseik nyers változatai, hadüzenetek, helyzetjelentések szerepelnek a személyes jelenetek, a baráti társaság iszogatásai, bulik és a halállal, háborúval lesúlyozott jelenetek között. Olyan meghökkentő, naturális valójában látjuk a halált, ami fizikailag kényelmetlen.

fotó: Még mindig forog

Szabad-e félrenézni a vászonról? Talán szándékosan kergeti, talán csak óvatlanul talál rá a film az ilyen pillanatokra. Annyira arcon csapják a nézőt, hogy az elfordul az utcán heverő testektől, vagy a kisfiú által grafikusan körülírt emberi húsdarab látványától. És hogy miért kaptuk a pofonokat? Azért, hogy felismerjük saját helyzetünket. Azért, hogy ne hunyjunk szemet. 

Láthatjuk, hogy mennyire felülírja az emberi ösztönöket a háború. Hogy egy ennyire természetellenes jelenség mennyire változtatja át az ember gondolkodását, hogyan tapad rá egy közösség kollektív tudatára, illetve épül be az egyén hétköznapi életébe. Az egyénébe, aki képes videóra venni, ahogyan egy mesterlövész épp célkereszttel keresi következő áldozatát, miközben édesanyjával beszél a telefonon. A gyilkolásról beszélgetnek, meg arról, hogy milyen napjuk volt. Ezt teszi a háború, ezért ne hunyjunk szemet. 

A művészet, mint motívum többször megjelenik, legfőképp Miladon keresztül. A színes játszótéri festés, vagy a szobrászműhely erős kontrasztot ad az erőszakkal, a fegyverek csattogásával szemben. Ez a kontraszt vizuálisan és különböző technikai megoldásokkal is ki van élezve. A művészet mindig a szabadság, a közös cél személyes szimbóluma a forradalmárok számára. Ahogy az eredeti felvételek sem, úgy saját művészetük sem lehet l’art pour l’art, hiszen háború van, falfestéseik, mozgalmaik már a háborút szolgálják. Az viszont, hogy számukra mit szolgál a háború nincs explicit kimondva egyik felvételen sem. Sokatmondó-e ez a homály, vagy a film formai sajátosságának; a narráció hiányának tudható be az, hogy nem közli velünk a megoldást, saját előzetes tudásunkra kellene támaszkodnunk?  A válaszhoz sokszor el kell elrántanunk a tekintetünket a képernyőről ahhoz, hogy eljussunk a film utolsó néhány percéig.

A zárójelenet összefoglalja a legnagyobb veszteséget, amit elszenvedhet az ember, és felírja az utolsó kérdőjelet is, amire már kamera nélkül kell választ keresnünk: hol van vége a háborúnak?

Raczky Marcell
 ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék