Fotó: Buddha Afrikában

A film nyitójelenetében megismerkedhetünk főhősünkkel, aki éppen egy kora reggeli buddhista imádságra igyekszik. Enock Bello (kínai nevén Alu) történetén keresztül kerülhetünk közelebb a gyermekotthon működéséhez, láthatunk rá vallási, nyelvi és kulturális irányelveire. Enock viszonya az intézménnyel ellentmondásos: az elárvult fiú egyszerre köszönhet rengeteget a Kína által támogatott központnak, miközben ez az afrikai gyökereitől való teljes elszakadást vonja maga után. Személyes konfliktusa az intézettel alapfokú tanulmányai végeztével kerül előtérbe: eredményei és teljesítménye által Enock egy tajvani ösztöndíjprogram segítségével fejleszthetné harcművészeti képességeit, ez viszont az otthonától és családtagjaitól való, további évekre szóló elszakadást jelentene.

A filmben ábrázolt problémák és nézeteltérések legnagyobb része a regionális vallási és kulturális különbségekből fakad, hiszen több, egymástól merőben eltérő közösség együttélési kísérletét láthatjuk a vásznon. Ahogyan a filmben is látható, az intézmény betelepülésével olyan alá-fölérendeltségi viszony alakult ki, melyben egyértelműen a kínai kultúra, a mandarin nyelv és a mahayana buddhizmus tekinthető abszolút dominánsnak. Ez a gyermekotthon vezetőjének szavaiból is kitűnik, aki többször is bírálja Malawi helyzetét és lakosságát értékrendjük és gazdasági helyzetük miatt, emellett viszont kiemeli a központban élő gyermekek kitörési lehetőségeit. Ez a fajta távolságtartás mindkét részről megfigyelhető, az afrikai gyerekek például félnek a kínaiaktól (mert úgy mesélték nekik, hogy emberhúst esznek), Enock pedig kifejezetten nem szereti kínai nevét, mert az bajkeverőt jelent.

Fotó: Buddha Afrikában

Az intézetben Enock sok mindent megkap, ami az önkifejezéshez szükséges. A bentlakók képezhetik magukat az általános szintű oktatásban és emellett mandarinul is megtanulnak írni és olvasni. Testnevelésként harcművészetet tanulnak, amelyhez kötött koreográfiájú performanszot gyakorolnak be. Az utóbbival világkörüli turnéra is szoktak indulni a tanulók; Alu különösen ebben a performanszban jeleskedik, ő a színdarabjuk főszereplője. Enock egy tálat használ a koldulás bemutatására, majd többször láthatjuk a műsor egyik fő attrakcióját, amelyben társai ugyanazon tálat a hasához szorítva tartják meg őt a levegőben. Egy másik attrakció során Enock tompa hegyű lándzsákkal emelik a levegőbe, de azt is láthatjuk, hogy ezt a műsorszámot a mellkasán keletkezett sebhelyek és bőrkeményedések teszik megvalósíthatóvá. Ezek a hegek mintha az Enock identitásán ejtett sebeket is jeleznék: a sérülés nem komoly, de ez az ára annak, hogy a fiú kiemelkedhessen a nyomorból, amely egyébként az árvaház falain kívül várt volna rá.

Enock döntésében a továbbtanulásáról – ha egyáltalán lehet döntésről beszélni ebben a kényszerített helyzetben – talán fontos tényező volt az edzőjének távozása az intézményből (egy verekedésbe torkolló incidens miatt, amely ráadásul a kamera objektívja előtt történt). Miután Enock mentoraként tekintett az edzőre, ezért az ő távozása után úgy tűnik, hogy a fiúban növekvő űr még tátongóbbá vált. Talán úgy érezte, most már többé senki és semmi sem köti őt börtönotthonához. 

Enockról általánosságban az mondható el, hogy passzív szemlélője az őt körülvevő eseményeknek. Keményen megdolgozik azért, hogy mozgásával világszerte lenyűgözze az embereket. Ennyiben osztozik is barátai és szobatársai vágyálmaiban, akik számára Bruce Lee és Jackie Chan a követendő példa, ahogy azt a szobájukban kallódó DVD-k is jelzik. Az idealizált, világszerte elismert ázsiai származású harcművész-színészek nyomába való lépés alávetettséget és az az intézmény atyai, előíró autoritásának elfogadását követeli meg a fiúktól, akiknek késés esetén térdepelniük kell a szentély bejáratánál és a vitás vallási kérdések megvitatását a lakószobájuk falain belül tehetik csak meg. Míg társai nyíltan szimpatizálnak a kereszténységgel és az iszlámmal, megtartva családjuktól, szüleiktől tanult vallási szokásokat, az alapvetően muzulmán Enock számára ez nem kardinális kérdés, személyes problémák nélkül tud részt venni a buddhista szertartásokon.

Összegezve tehát, a film amellett, hogy igyekszik bemutatni az intézmény olyan pozitív oldalait, mint az árvaházi közoktatás, a megfelelő életkörülmények biztosítása az afrikai gyermekek számára, nézőként azzal is szembesít, hogy ennek milyen ára van. Ezzel együtt a Buddha Afrikában állásfoglalása nem egyértelmű: egyszerű tűnik megengedőnek és kritikusnak az intézménnyel szemben. Az egyetlen bemutatott éles konfliktus – bármennyire is megrendítő, hogy éppen a kamera előtt történt – nem elég ahhoz, hogy a néző egyértelműen elítélje az intézet tevékenységét. A központ nem titkolt célja a nyelv, a vallás és a kultúra átörökítése, vagyis minden összevetve egyfajta kolonizációt hajt végre, mellyel, dominánsabb kultúraként burkoltan igáz le egy alárendeltebb, kevesebb erőforrással rendelkező kisebb kultúrát. Enock története tökéletesen bemutatja ennek a folyamatnak a végkifejletét: a fiú a jobb élet reményében képes maga mögött hagyni kulturális örökségeit. Schafer filmje végeredményben nem foglal állást: bár igyekszik objektíven bemutatni az ottani életet, az eredmények és pozitív jegyek felsorakoztatása révén munkáját egy, az intézet által megrendelt kampányfilmként is olvashatjuk. 

Fehér Viktor – Jancsó Dorottya

Az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatói