A Gettó Balboa két és fél év megfeszített munkájának eredménye. A két főszereplő is alátámasztja az interjúkban, hogy nincsenek megrendezett jelenetek. Bogdán Árpád nem akart egy klasszikus „beszélő fejes” dokumentumfilmet rendezni – már csak azért sem, mert játékfilmes berkekből jön, a doku pedig sosem volt a kedvenc műfaja. Ezért változtatott az elbeszélés módján, és az újhullámos, kreatív dokumentumfilmek alapján követéses technikával dolgozott.

fotó: Gettó Balboa

A film flashforwarddal indít: Zolit, az egyik főszereplőt látjuk egy bokszmeccsre készülve az öltözőben, majd a következő jelenetben egy éles vágással visszaugrunk másfél évet a nyolcadik kerületi gettóba, ahol a történet valójában elkezdődik. Ez a rendező kifejezése, amin először csodálkozhatunk, mivel nem tűnik gettónak ez a gettó: a gyerekek egy szabadtéri pályán edzenek, nyár van, mosolyognak, élvezik, amit csinálnak. Azonban a következő jelenet tovább árnyalja a tudásunkat a környékről, amikor Misi és barátja kábítószerfüggő múltjukról beszélnek.

Misi és Zoli élete nem csak azért párhuzamos egymással, mert együtt dolgoznak, hanem mintha a fiú részben a férfi fiatalkori útját járná végig, és mindketten egymás sorsából merítenek erőt. Nagyon erős azoknak a képeknek a hatása, amikor Zoli kinéz az ablakon, és látja, amint a rendőrök nála kicsivel idősebb fiúkat igazoltatnak az utcán. A nézőt szinte pofon vágja a tény, hogy ez akár Zoli is lehetne pár évvel később. A srác pedig részben ebből merít erőt, mert ő nem akar olyan lenni, mint a többiek a gettóban. Tovább bonyolódik az élete, mikor barátnője terhes lesz. Azonban a fiú nem meri az apjának elmondani, helyette Misihez fordul segítségért, aki megígéri Zolinak, hogy elindítja a profi boksz felé vezető úton és támogatni fogja.
Szívszorító látni, ahogy Zoli sokfelé próbál szakadni a leendő családja eltartása érdekében. Biztonsági őrként dolgozik az éjszakában, otthagyja az iskolát és közben szeretne helyt állni az edzéseken is. Ennek ellenére alig áll mellette valaki. Tanára kételkedik, hogy van-e elég pénz a profi bokszban ahhoz, hogy Zoliék meg tudjanak élni belőle, apja pedig azt sem tudja eldönteni, hogy a munkát vagy a bokszot propagálja fiánál. Egyedül Misi bácsi és profi edzője, Toto terelik a sport felé a fiút.

fotó: Gettó Balboa

Zolit sok élethelyzetben láthatjuk. Amikor a kislányához beszél fürdetés közben, amikor megöleli Misi bácsit, amikor elsírja magát az edzői fejmosás után – mind-mind olyan mozzanat, amitől ez a fiú egyre inkább hús-vér emberré válik a vásznon. Talán az egyik legszebb kontraszt, amikor a magyar bajnokságon látjuk a ringben, majd a következő jelenetben már csokit és virágot vesz, hogy meglepje a barátnőjét. Nézőként mi is átérezzük Zoli fájdalmát és dühét, mikor szembesül azzal, hogy a lány nem kíváncsi rá és az ajándékára.

A film egészen meglepő kameramozgással dolgozik. Az extrém alsó gépállások és a szuperközelik arcokról, kezekről, tárgyakról segítettek jobban azonosulni a történettel. Ezt a bensőséges hangulatot erősítette az is, hogy az operatőr kézikamerával követi a szereplőket. Viszont az alakokat mindig csak hátulról látjuk mozgás közben. Egy idő után az fogalmazódott meg bennem, hogy ezzel valahol kizárnak a történetből, mint nézőt. Mintha csak meglesném ezeknek az embereknek az életét, miközben egyáltalán nem vagyok a része annak. A szereplők természetes viselkedése viszont közel hozza a történetet a nézőhöz. 

A film nem csak egy történetet mesél el, hanem szociológiai képet is fest. Ahogy halad előre a cselekmény, egyre pontosabb képet kapunk a “gettóról” és az ottani életről. Szereplők dialógusaiból tudjuk meg, hogy sokan drogfutárként vagy más illegális tevékenységből keresik a pénzt, nem ritka a túladagolás. Nem is Zoli, hanem az edzője mondja ki, hogy az nem állapot, hogy hatan laknak egy szobában, és a srácnak nincs telefonja.
Engem személyesen nagyon megdöbbentett ez a nélkülözés. Nem is azon akadtam fenn, hogy egy közeli képen látjuk Zolit két lyukas edzőcipőben ugrókötelezni, hanem hogy nincs telefonja és hogy hatan élnek egy szobában. Tisztában voltam vele,  hogy létezik ez a fajta szegénység is, de a film által ábrázolt közelségből még nem szembesültem vele. Különösen megdöbbentő, hogy Budapest belvárosában élnek ilyen körülmények között emberek, ez nem zsákfaluban játszódik Borsod megyében, hanem itt mellettünk.
A saját igazságérzetünket is bántja az az elutasítás, amit Misi bácsi „Sporttal a drog ellen” programja kap. A film elején sikerül kibérelniük a kerületi általános iskola tornatermét, de a szerződés lejár, és megint menniük kell. Nem ez az első alkalom, hogy a Szelídek Tanodájának költöznie kell, de Misi bácsi biztosítja a tanítványait, hogy ennek ellenére is folytatni fogják, hiszen edzettek már hóban vagy egy kapualjban is.

fotó: Gettó Balboa

Az a különleges ebben a filmben, hogy a valósággal szembesít játékfilmes narratívában. Ha nem tudnánk, hogy ez egy igaz történet, ha nem lennénk tisztában a Verzión bemutatott filmek műfajával, ha elhagyták volna a film befejezésében látható inzertet, azt gondolnánk, nem egy dokumentumfilmet láttunk.

A mai magyar valóságban az átlagember élete nem feltétlen bővelkedik mesei fordulatokban. Nem is igazán hisszük el, ha valakivel ilyesmi történik. Zoli és Misi történetében is jelen vannak meseszerű változások, amik visszaadhatják a nézőnek a reményt a hétköznapokban. A film üzenete is az, hogy kitartó munkával, alázattal elérheti a céljait az ember, és nem szabad valami külső segítségre várni.

Bogdán Árpád filmje gyorsan elérte első sikereit: a legjobb dokumentumfilm díjára jelölték a 2018-as Szarajevói Filmfesztiválon és a 2019-es Vukovári Filmfesztiválon is, az Ake Dikhea Berlini Roma Filmfesztiválon fődíjat nyert. Azonban az alkotóknak más célja is volt a filmmel. „Tíz közösségbe tervez eljutni a csapat, ahol nemcsak a filmet vetítjük majd mozikörülmények között, de a helyi sport- és szociális szervezetekkel együttműködve igyekszünk konkrét kapaszkodót nyújtani a fiataloknak, továbbá  felkutatni azokat az idősebb példaképeket, akik katalizátorai lehetnek egy felzárkózási vagy kitörési folyamatnak” – mondta Ponczók Attila, a film producere a #MÉGTÍZ kampány céljáról. A MÉGTÍZ név egyszerre utal arra, hogy céljuk tíz, Zolihoz hasonló hátrányos helyzetű fiatal kiemelkedésének támogatása, és bokszedzéseken megtett  még tíz fekvőtámaszra, ütésre, még tíz erőt próbáló mozdulatra is. 

Kucza Petra
Az ELTE BTK Filmtudomány tanszék hallgatója