Idén a Verzió Filmfesztiválon először indult külön magyar filmes versenyprogram. Az itt bemutatott filmeket elnézve az rajzolódott ki, mintha leginkább két téma érdekelné a versenyző dokumentumfilmeseket: 1. szembenézés valami olyan jelenséggel, amivel nem lehet mit kezdeni, legyen az a halál vagy az idősödés; 2. szembenézés korábban el nem mesélt, ki nem beszélt, a felszín alatt tartott traumákkal. Az utóbbinak mindenképp Oláh Judit megrázó dokumentumfilmje, a Visszatérés Epipóba az egyik fontos darabja.

Nem véletlen, hogy manapság annyi dokumentumfilmben a traumafeldolgozás a téma. A magyar társadalom mint közösség ugyanis számos, a mai napig nem begyógyult seb fájdalmától szenved, amelyek okainak feldolgozására akár több évtized lecsengése után lehet csak rátérni. A traumákat általában két halmazba sorolják: egyfelől léteznek egyéni traumák, amikor egyetlen emberrel történnek szélsőségesen megrázó helyzetek, például abúzus vagy egy hozzátartozó halála, de léteznek kollektív traumák is, ahol háború vagy más megrázó történelmi esemény „egyetemesen sebzi meg” a társadalmat. Az Visszatérés Epipóba személyes traumák olyan tömegét mutatja be, hogy az szinte már nevezhető közösségi traumának is. Abban az értelemben mindenképpen, hogy az ügy a nyolcvanas években elképesztően sok családot érintett valamilyen módon, s az egész miértje egy tágabb társadalmi összefüggésre is rávilágít.

Fotó: Visszatérés Epipóba

Hogyan került be a köztudatba az Epipó kapcsán kirobbant ügy? Először a 444.hu-n jelent meg 2014 nyarán egy hosszú és megrázó riport a táborról és annak vezetőjéről, Sipos Pálról – bár ekkor még csak anonim módon, „S.” ként jelölve a táborvezetőt. Ebben a cikkben rengeteg nem megnevezett érintett számol be arról, hogy anno milyen vegzálásoknak, kínzásoknak, megaláztatásoknak, büntetéseknek, sőt, szexuális visszaéléseknek tették ki őket egy balatoni gyerektáborban. A cikknek hála később az ügy komoly visszhangot kapott, egyre több részlet látott napvilágot, többen felismerték, hogy ők is érintettek. Ez a történet felszíne, ennek az elmesélésére vállalkozik a Visszatérés Epipóba, de több rejlik benne, mint amit egy riportszerű összefoglalótól várnánk.

A Visszatérés Epipóba precízen fedi fel a tábor működését. Megismerjük, milyen tökéletesen alkotta meg Sipos azt a hierarchikus rendszert, ahol szabad teret nyerhetett zsarnoki viselkedése. Olyan pszichológiailag érdekes aspektusokat is remekül felvázol a film, mint például hogy mi mehet végbe egy gyermekben akkor, ha valójában egyáltalán nem szereti a tábort, azonban nem mer ellentmondani szüleinek, akik dicsőségként élik meg, hogy gyermekük egy elitnek számító és a szocialista eszméktől eltérő szellemiségű, szabadnak és gyermekközpontúnak hirdetett táborban nyaralhat. Egy másik, szintén nagyon elgondolkodtató elem annak bemutatása, hogyan alakul ki egy olyan szigorú rendszer, ahol tilos panaszkodni, tilos szembehelyezkedni a tábor akaratával vagy függetlennek, autonómnak maradni, mert „rosszfejnek” lesz titulálva az, aki nem veszi ki a részét a sokszor megalázó és gonosz rituálékból. 

Epipót a szülők a szabadság szigetének élhették meg a nyolcvanas években – mint egy olyan tábort, amely új eszméket képvisel az akkoriban bevett szocialista úttörőtáborokéval szemben. Groteszk módon azonban Sipos egyfajta személyi kultuszon alapuló, tekintélyelvű diktatúrát épített ki ebben a szubkulturális közegben. Kicsiben, de ugyanazok a mechanizmusok jelentek meg, amelyek a Kádár-rendszert jellemezték, ahol korlátozva volt az autonóm viselkedés és ellehetetlenítve az ellenállás. Ilyen szempontból tehát ezt a jelenséget, amit Epipó képviselt, a szocialista rendszer kontextusában is értelmezni kell, mint egy látszólag az egypártrendszer ideológiáját megkérdőjelező, de valójában éppúgy az elnyomás egy formáját kiépítő, mérgező légkört teremtő szisztémát.

Fotó: Visszatérés Epipóba

Oláh Judit filmjének különlegessége, hogy noha mindezen, általános történeti összefüggésekkel szorosan összefonódó gyökerű trauma bemutatására vállalkozik, a történetvezetésben végig sikeresen megtartja személyes jelenlétét. A film úgy kezdődik, hogy a filmkészítő éppen lányát készül egy nyári ifjúsági táborba elindítani, azonban azt tapasztalja, hogy rossz érzése van gyermekének elengedésével kapcsolatban. Eme „keretmese” apropóján indul a film, s ezen keresztül fedezi fel Oláh, mi is történt vele és gyerektársaival a nyolcvanas években.

A Visszatérés Epipóba tehát nem a sajtóhír tárgyát, hanem a filmkészítő személyes tapasztalatát helyezi előtérbe. A film elsősorban az ő megélésére támaszkodik és ezen keresztül magát a filmkészítés folyamatát is követi. Önreflexív módon születik meg tehát a film, akadnak is jelenetek, amelyek egy az egyben a munkáról vagy éppen annak nehézségeiről szólnak. Mint egy saját farkába harapó kígyó, a film és a filmtéma összefonódik, nincs többé az alkotó és a bemutatott téma között az a fajta szakadék, ami a hagyományos dokumentumfilmes elbeszélésre igaz. Ez egy modern és bátor dokumentumfilm, ahol nem különülnek el élesen ezek a kategóriák. Ugyanakkor az alkotó kellően alapos és tárgyilagos abban a tekintetben, hogy nem záródik be önmaga sötét emlékeinek szubjektív boncolgatásába, hanem más áldozatokkal is készít interjút. Ezek egyrészt megerősítik saját tapasztalatának vitathatatlan realitását, másrészt új és új szempontokat adnak az egykori események vizsgálatához és megértéséhez.

A Visszatérés Epipóba tehát egyfajta alkotói öngyógyításként is értelmezhető. Miután a fesztivál keretein belül egy online közönségkérdésben megkérdeztem, hogy kíván-e a jövőben még foglalkozni a témával, azt felelte, számára lezárt az ügy, neki a film elkészülte a befejezést jelentette. A film célja tehát egy belső munkafolyamat dokumentálása, amely eljut a lezárásáig.

 Végezetül arra a kérdésre szeretnénk kitérni, hogy vajon mi az oka annak, hogy a kortárs dokumentumfilmekben nagyon gyakran azt látjuk, hogy a témát az alkotó nem absztrakt, tárgyilagos szinten közelíti meg, hanem saját magán vagy egy reprezentatív szereplőn keresztülszűrve. Jó példa erre például a 2018-ban bemutatott Nagyi Projekt, ahol a holokauszt traumáját az alkotók a saját nagyszüleiket és önmaguk benyomásain keresztül mutatták be, végig éreztetve, hogy átfogó kérdésekről van ugyan szó, de ők most a személyes megélésre teszik a hangsúlyt ebben a filmben. Vajon nem csupán véletlen, hogy az alkotók valamilyen mértékben maguk is szereplői ezeknek a filmeknek? Talán így a filmek emberközelivé és könnyebben fogyaszthatóvá válnak? Ahogy a játékfilmben is szükség van egy hősre, akivel tudunk azonosulni, a dokumentumfilmnek is segít ez? Vajon mi az ok e választás mögött? Talán a mai dokumentumfilmesek kevésbé hisznek az objektív elbeszélésekben? Azt gondolom, ez a reflexív dokumentumfilmes stílus azt is feltárja, hogy a valóságnak nem egyetlen objektív megismerése létezik, hanem az különböző perspektívákból konstruálódik meg. A Visszatérés Epipóba is pontosan erre mutat rá, s ettől is lesz igazán értékes film.

Horányi Péter