A dokumentumfilm középpontjában Andriy Suleyman és az ő családja áll. Miután elmenekültek a szíriai polgárháború elől, a Suleyman család szétszóródott Európában és Ázsiában. Lazgin, Andriy édesapja, Ukrajnában telepedett le, testvére, Koshnhav Németországban, míg egy harmadik testvér a kurd Irakban, és egy negyedik pedig Szíriában maradt. 

Azonban a katonai konfliktus követte őket Ukrajnába is, amikor 2014-ben kitört a donbaszi háború. Oroszország önkényesen magához csatolta Ukrajnától a Krím-félszigetet, majd fegyveres konfliktust szított a Donyec-medencében az ottani szakadárok támogatásával.  Lazgin és családja erről még mit sem sejtett, amikor évekkel korábban Luhanszkba érkezett, hogy új életet kezdjen. 

A feszültség napjainkban is tart, sőt, egyre esélyesebb a teljeskörű háború kitörése. Andriy ezen körülmények között önkéntesekedik a Vöröskeresztnél, és próbál egy fenntartható jövőt biztosítani, miközben igyekszik a konfliktusok áldozatainak emlékével is szembenézni.

Andriy nem a hagyományos értelemben vett főszereplő; elliptikusan követjük az ő történetét, közben kisebb-nagyobb kitérőket téve, hogy egy valódi korképet kaphassunk a film végére. Nem vele kezdődik, és nem is vele ér véget a film. Gorlova ezt így kommentálta: “A film elején úgy tűnik, mintha most szálltunk volna le, és keresünk valakit a tömegben. Úgy döntünk, hogy ő érdekes, és aztán követni kezdjük - csak körülbelül 15 perc után értjük meg, hogy ő a főszereplő. A végén aztán ismét kezdjük elveszíteni.”

Andriy Suleyman (Örökké esni fog, Alina Gorlova, 2020)

Mégis nála futnak össze a szálak. A vele történő eseményekből áll össze a cselekmény: ahogy Ukrajnában ellátja a civileket, ahogy Németországba utazik a bátyja esküvőjére, ahogy Irakban hosszú idő után először újra találkozik a nagybátyjával, és végül ahogy a Szíriába kíséri egy szerettének holttestét egy utolsó útra.

Sokrétű, összetett személyisége teszi őt egy olyan nem megszokott főszereplővé, akit érdemes követni. Kurd édesapja és ukrán édesanyja van. Szíriában született, ahonnan kénytelen volt emigrálni gyerekkorában, csak hogy egy másik országba és egy újabb háborúba csöppenhessen. Andriy esetében úgy tűnik, hogy egyfolytában két dolog között van: legyen szó akár két háborúról, akár két identitásról. 

Az Örökké esni fog nem csak a főszereplője esetében tér el a szokásoktól. Gorlova kísérletező stílusban vegyíti a dokumentumfilm és a művészfilm sajátosságait, valami egészen újat létrehozva. 

A történet tizenegy részre van osztva, az egyes fejezetek többnyire Andriyhoz köthető epizódokat, portrékat és tájképeket mutatnak be.  A hangtervezés és a vágás frissen hat, és eltér a megszokott dokumentarista stílustól. A film képi világa gyönyörű, minden beállítás precízen előre megtervezettnek tűnik, ami a legtöbb dokumentumfilmről nem állítható. A fekete-fehér felvételek és a statikus képek nagymértékű használata kissé lassú, de indokoltnak érződik, hiszen a narratíva a gyász, a múltbéli traumák, valamint a magány érzése körül forog. A monokróm színvilág miatt nem egyértelmű, hogy mikor melyik ország tájait látjuk. A rendező szándékosan nem segíti a nézőt, nem jelöli, mi hol történik pontosan. 

Épp ugyanígy nincs a történelmi kontextus sem megadva. Ugyanis Gorlova számára nem lényeges, hogy a konkrét háborúk körülményeivel tisztában legyen a néző. A háború és a tájak makroszinten érdeklik őt. Nem próbálja megmagyarázni, hogy miért történnek ezek a háborúk, ahogy azt sem, hogy ki harcol kivel. Egy univerzálisabb gondolatot akar megragadni a háborúval kapcsolatban. Az, hogy fekete-fehér, csak egy újabb eszköze annak, hogy egyesítse ezeket a hasonló erőszakkal küzdő országokat. 

Örökké esni fog, Alina Gorlova, 2020

Számtalan “vizuális rím” található meg a filmben, melyeknek célja, hogy összekössék, vagy épp szembeállítsák a legváratlanabb eseményeket, helyszíneket és tradíciókat, mint például a katonák felvonulását és a német Pride felvonulással. 

A filmnek van egy határozott tézise a háború és béke körforgásáról, és az egész narratíva erre épül fel. Minden egyes képkocka, minden egyes rím ezt az üzenet szolgálja. Nem kell félni, ha filmet nézve nem értjük pontosan, hogy mi ez az állítás valójában. Ugyanis az utolsó, katartikus jelenet végén a rendező mindenki számára egyértelművé teszi, hogy mi is az eső, és miért nem fog soha elállni.

Alina Gorlova a második egész estés dokumentumfilmjéhez  négy éven át követte Andriy életét. A dokumentumfilmet először Amszterdamban mutatták be a Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretein belül, ahol elnyerte a ‘Legjobb debütáló dokumentumfilm’ díjat. A film azóta több nemzetközi filmfesztiválon is megfordult.

Toperczer Hanna

Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója