A dokumentumfilm rendezője Skovrán Tünde kolozsvári színésznő, akit az erdélyi kultúrában leginkább csak „Skovi”-ként ismernek. Rendszeresen lépett fel a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaiban, de idővel az a gyerekkori álma is megvalósult, hogy filmekben játszhasson: ez egy román szerelmi drámával, a Puzzle-lel kezdődött, ami után hamar eljutott Hollywoodba, itt elvégezett egy színiiskolát, de később is visszatért, és éveket töltött Los Angelesben, ahol egy szinkronstúdiót is vezetett. Idén novemberben jelent meg Moldovai Katalin Elfogy a levegő című filmje – és nagy port is kavart az LMBTQ téma kezelése miatt –, amelyben az egyik főszerepet szintén Skovrán Tünde játszotta.

A dokumentumfilm-rendező egy Filmtettnek adott interjújában arról beszélt, régi vágya volt már egy nagyfilm megrendezése, amit „megvénült” életszakaszára tartogatott, ugyanis tisztában volt vele, hogy mennyi a „futamideje” egy színésznőnek. Rendezőként a Too Deep In the Forest (2016) című rövidfilmjével debütált, de hamar belefogott abba az ötéves, átfogó munkába, amelynek az eredménye végül a Who I Am Not lett.

Skovrán úgy nyilatkozott, már több mint egy évtizede kifejezetten érdekelte a testünkhöz való viszony és az emberi identitás konstruálódásának folyamata, hiszen színészként is ezekkel dolgozik. Először azt tervezte, arról csinál filmet, hogy mi a nő, és mi a nemek közti különbség, hol lehet meghúzni a határokat. A kívülről látszó (másodlagos) nemi jellegek alapján ítéljük meg, a nemiszervekből (elsődleges nemi jelleg), vagy a kromoszómaszámokból, esetleg abból, ki minek érzi magát? Végül egy dél-afrikai sportbotrányról kezdett el forgatni, ugyanis a téma kutatása során eljutott egy futónőhöz, akit épp a magas tesztoszteronszintje miatt zártak ki a versenyből. Két évig forgattak, elkészült egy közel száz órás anyag, amit aztán teljesen kidobtak, mert Skovrán úgy érezte, ehhez nem tud igazán érzelmileg kapcsolódni. Ebben a dél-afrikai interszexuális közegben találta meg végül a Who  I Am Not két főszereplőjét: Sharont és Dimakatsót.

A Sharonnal készített első interjú adta meg a film címét is, ugyanis amikor a rendező megkérte, mondja el, ki is ő, Sharon azt válaszolta: „Ha az érdekel, ki vagyok, kérdezd meg azt, hogy ki nem vagyok.” A Filmtettnek adott interjújában a rendező elmondta, ő és a stábja közel öt éven keresztül forgattak, amiből két év jórészt csak azzal telt, hogy érzelmileg közel kerültek egymáshoz a főszereplőkkel és ismerősek lettek a helyi közeggel. Ez alatt a két év alatt terápiás eszközöket alkalmazott, hogy minél jobban megnyíljanak az interjúalanyok és minél mélyebben értsék meg saját magukat és a múltjukat is, ugyanis Sharonnak és Dimakatsónak is a múltban történtek a traumái és az identitásuk felvállalása is nehézséget jelentett számukra.  Sharonnal elmentek életének legfontosabb helyszíneire a kórháztól kezdve, ahol megszületett, a jelenlegi lakásáig, ezt felvették, majd rávítették a testére, és így kérte a rendező, hogy meséljen magáról. Dimakatsónál pedig drámaterápiát alkalmazott, amelyhez hasonlót a forgatások kezdete előtt az egész stábbal és a résztvevőkkel is közösen végigcsináltak, hogy mindenki őszintén tudjon kapcsolódni egymáshoz és kialakuljon egy bizalmi légkör.

A szereplők nyitottsága és a kamerák előtti felszabadult viselkedése érződik, és erősen hozzájárul a film intim hangulatához, illetve ahhoz, hogy a néző ténylegesen egy őszinte önkeresést követhessen végig, ugyanis a forgatás évei alatt Sharonnak és Dimakatsónak is többször változtak a „ki vagyok, ki nem vagyok” kérdésre adott válaszaik és mélyült az önismeretük.

Hogy a hétköznapi megélések közül párat említsünk, például Dimakatsót elkísérte a kamera egy gyári állásinterjúra, ahol a műszakvezetőnek aggályai támadtak, hogy egy nő el tudja-e végezni azt a kemény fizikai munkát, amit az üzemben dolgozó férfiak csinálnak, és amikor erre válaszul Dimakatso kijelentette, hogy ő se nem nő, se nem férfi, az értetlenség és az aggályok csak még tovább fokozódtak, és végül fel sem vették. Sharon is egy hasonló szituációban engedi magához közel a kamerát: végigkövettünk egy randevút, ahol a férfipartner azért utasítja vissza Sharont, mert kiderül, hogy nem lehet gyereke. Emellett mindketten részt vesznek egy orvosi konzultáción is, ahol a különböző vizsgálatokból végre megtudhatják, hogy pontosan milyen a tesztoszteronszintjük és a testük, de ez csak még inkább összezavarja a képet.

A filmben a két ember helyzete majdnem teljesen kontrasztban áll, voltaképp csak egy dolog köti őket össze: az interszexualitásuk, és az ezt okozó identitásválság, az önmeghatározás nehézsége és a mindennapos harc a társadalmi elfogadottságért. Sharon egy szépségkirálynő, ünnepelt ember, mondhatni celeb. A dél-afrikai átlaghoz képest kifejezetten jó anyagi körülmények között él és magas társadalmi pozíciónak örvend. Bár első ránézésre egy gyönyörű nő benyomását kelti, huszonegy évesen megtudta, hogy biológiailag sem a férfi, sem a női kategóriába nem sorolható be, más a kromoszómaszáma, nem menstruál és méhe sincs, viszont mindent megtenne azért, hogy nőnek érezhesse magát. Dimakatso ezzel szemben a szegény dél-afrikai negyedek lakója, mosógépre sem telik neki. Ő kívülről is maszkulinabbnak látszik – a they/them és olykor a he/him névmásokat használja –, születésekor pedig két nemi szerve volt, ezért egy orvos, a szülei beleegyezésével, a „rendellenesség” kiküszöbölése érdekében eltávolította a pénisznek kinéző megnagyobbodását, hiszen elvileg lánynak kellene lennie. Ez egész életére traumatizálta Dimakatsót, hiszen ahogy a film során többször is említi, nem szeretne nő lenni, azt akarja, hogy elfogadják őt olyannak, amilyen: interszexuálisnak.

Az interszexualitás az LMBTQIA+ mozaikszón belül is egy különlegesség, ugyanis ebben az esetben nem egy társadalmi nemről (vagy szexuális orientációról) beszélünk, hanem egy biológiailag megfigyelhető testi állapotról: az interszex emberek olyan nemi jegyekkel (többek között nemi szervek, mirigyek, kromoszómák) születtek, amelyek nem felelnek meg a férfi és női testekről alkotott tipikus bináris elképzeléseknek. Tudományos felmérések szerint nagyjából a világ 1,7%-a interszexuális, szinte épp annyian, mint ahány vöröshajú van, tehát korántsem olyan apró ez a kisebbség.

Az interszexualitás persze a dél-afrikai társadalom számára nehezen emészthető, főleg egy olyan közegben, ahol sem a közvélemény, sem az egyház, sem a politika nem kifejezetten megértő ezzel a jelenséggel és az ebből következő politikai és társadalmi eszmékkel; nehezen kezelik a többségi társadalom normáitól eltérő egyéneket. A számos dél-afrikai törzs közül akad olyan, amelyiknél azonnal megölik a csecsemőt, ha interszexuális, a helyi keresztény lelkipásztor pedig a beszédeiben démoninak hívja az így születetteket. Érdekes eleme a filmnek egy sámánisztikus rituálé, ahol viszont teljesen elfogadóak ezzel a jelenséggel: „Isten mindenkit a saját képére teremtett.” – jelenti ki Dimakatsónak a sámán.

Jelenetkép a filmből (Dimakatso és Sharon)

A film formai szempontból olykor játékfilmesnek érződik, amellyel kapcsolatban Skovrán Tünde is úgy nyilatkozott, hogy eredetileg egy játékfilm forgatása volt tervben, ez a számára ismert világ, ami szerinte is látszik az alkotásán. Ilyen elem többek között a dinamikus vágás és a rövid snittek használata, ellentétben a dokumentumfilmekben inkább elterjedt kitartott felvételekkel, amelyeket egy perspektívából filmeznek. Jelen esetben a filmre inkább jellemző a több nézőpontból, több kamerával való dokumentáció.

A rendező Dimakatso és Sharon identitáskeresését metaforák tömkelegével teszi érzékletessé, így a dokumentumfilmet művészfilmes köntösbe bújtatja. Több esetben előfordul, hogy Sharont magzatpózba kuporodva ábrázolja, ezzel visszarepíti abba az érzékeny életfázisba, amikor még nem volt stigmatizálva a neme miatt, és nem kényszerítette a társadalom választásra. Az egyik ilyen illusztrációból, a fehér lepedőbe burkolózott, magzatpózban fekvő felnőtt portréjából árad a csecsemői ártatlanság és sebezhetőség. A színválasztás fokozza a jelentéstöbbletet: a fehér a tisztaság és az új kezdet szimbóluma, ez a kompozíció akár a szereplő újjászületéseként is értelmezhető.

Jelenetkép a filmből

Abban az esetben, amikor a magzatpózt vízben veszi fel az alany, abba a stádiumba helyeződik vissza, ahol az identitása elrendeltetett: az anyaméhbe. A víz motívuma ugyanakkor értelmezhető az identitásuk fluiditásaként is, amelyet nem lehet meghatározni, kategorizálni, nem egy szilárd dolog. Az interszex jelenségét, akár a vizet, nem lehet rögzíteni, minden személy esetében másképp jelentkeznek a fizikai adottságok variációi is, ahogy ezt Sharonnál és Dimakatsónál is láthatjuk.  A film során a víz különböző formákban rendre előkerül: maga a film is a víz felszínén lebegő Sharon képével kezdődik; máskor egy vizes pohár kerül művészien beállított, kiemelt pozícióba; a rendező alkalmazza a víztükör reflektív felületét cselekvések megmutatására; valamint látható egy vízcsepp burkában szenvedő bogár is, aki nem tud szabadulni az így keletkezett zárkájából.

Források:

https://filmtett.ro/cikk/interju-skovran-tundevel-a-who-i-am-not-cimu-dokumentumfilm-apropojan
https://transtelex.ro/kultura/2023/06/22/skovran-tunde-dokumentumfilm-tiff-interszex

Szász Anna, Deák Milán, Kiss Soma
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék