Helyi televízióval Grúziáért - A naplemente kápráztató fénye // Verzió X Utca&Karrier

A filmek befogadása is megváltozni látszik, ezért különösen fontos, hogy a dokumentumfilmek valósághűségét, a rögzítés körülményeinek etikusságát is megkérdőjelezzük és aktív, kritikus nézők legyünk. Ebben kiváló gyakorlat lehet Salomé Jashi munkája, a világ filmfesztiváljain többszörösen díjazott A naplemente kápráztató fénye (The Dazzling Light of Sunset, 2016), ami bár a médiával foglakozik, univerzális kérdésekhez jut el.

Fotó: A naplemente kápráztató fénye

A film egy grúz kisvárosi televízió életét követi, ahol a főszereplő, Dariko Beria, a televízió szerkesztő-riportere, számol be a közösség történéseiről. A csatorna heti egyszer jelentkezik adással, csak a kisvárosban és a környékbeli falvakban elérhető, legnépszerűbb műsorsávja pedig a gyászjelentés, melyért hirdetési díjat számolnak fel. Dariko egy ütött-kopott stúdióból olvassa fel az aktuális híreket az új járda elkészüléséről, az iskolások esztrádműsoráról, de beszámol a helyi választásokról és politikai konfliktukról is. Így mozaikszerűen áll össze ennek a posztszovjet, a digitális eszközöket és nyugati szokásokat csak most adaptáló környezetnek a képe.

Salomé Jashi maga is helyi televízióknál dolgozott korábban, ahol megfigyelhette, hogyan működik egy ilyen specifikus média, mit emel ki a szerkesztő egy-egy esemény kapcsán, hogyan állítja össze a riportot. Később egy londoni iskolákban tanult dokumentumfilmezést, majd visszatért a hazájában, és ott kezdett el forgatni. Egy dokumentumfilm-rendező esetében nem mindig válik kérdéssé a szerző előélete, de itt nem elhanyagolható a Kelet-Nyugat dualizmus nézőpontja, az, hogy mit emelnek ki az adott közegből. A kérdés a film végéig nyitva marad, hogy ez a dokumentumfilm mennyire képes reprezentálni Grúziát magát, és az, hogy kinek szól ez a portré.

Fotó: A naplemente kápráztató fénye

A Kelet-Nyugat ellentétpár technikai szinten is megjelenik. Amíg Jashi és csapata professzionális technikai arzenállal követi a riporternőt, addig Dariko sokszor csak a legegyszerűbb videokamerával veszi fel tudósításait, a stúdió összes eszköze elavult és korszerűtlen. Jashi a kortárs európai dokumentumfilm-művészet egyik módszerét, a lassú megfigyelő nézőpontot választja, nem avatkozik be a történésekbe, alig kér interjút a szereplőitől. A gondosan kiválasztott keretek, statikus beállítások vagy a lassan kocsizó gépmozgások Roy Andersson munkáit is felidézik. Ezzel szemben látjuk, ahogy Dariko fel-alá járkál a helyszíneken, gyakran zoomol (televíziós, valóságshow-kból ismert esztétikával), és néha kislányos lelkesedéssel kérdezi az alanyait. A Jikha TV felvételeit, összevágott riportjait viszont sosem vágják be a kész dokumentumfilmben, így ez a két perspektíva sosem találkozik, csak egy közvetítő általi kép kerül el hozzánk. Nem tudunk véleményt formálni arról, hogy ők hogyan konstruálják meg a saját világukat.

Fotó: A naplemente kápráztató fénye

Dariko viszont sokszor reflektál a saját szerepére, és ha ironikus felhanggal is, de öntudatos nőként jelenik meg a filmben, akinek férfi munkatársak mellett, és férfiak politikai játszmáinak közepette kell érvényesülnie. Saját szerepét egy riport során ki is hangsúlyozza, amikor az alanya elnevetni magát, leszidva őt, hogy viselkedjen, mert ez egy komoly interjú. A munkáját összehasonlítja más, tradicionálisan nőknek szánt foglalkozásokkal, melyek passzív és végrehajtói szerepekben tartják őket. Nem tudna egy irodában ülni, mert ahogy fogalmaz, a káosz és az állandó mozgás az élete része. A tradicionális és modern női minták összeütköztetése a film egyéb rétegeiben is előtérbe kerülnek. A hagyományok fennmaradását jelzi az egész közösséget megmozgató esküvő jelenete, mely a férfiak szórakozásának tűnik, a mennyasszony puszta kellék, aki az eskütétel után szimbolikusan a közösség tulajdonává válik. A népdal szövege szerint: „Kié ez a gyönyürű nő? A miénk.” Éles kontraszttal a násznép utána már a Gangnam Style-ra bulizik. A filmben visszatérő folklórt egyébként is gyakran váltják a népszerű kultúra elemei és performanszai: szépségversenyeken, divatbemutatókon magassarkúban bukdácsolnak Rihanna ikonikus slágereire tinédzser lányok. Az események szervezői pedig, legyenek nők vagy férfiak, kompromisszum nélkül követelik tőlük az elvárt fizikai megjelenést, a mosolyt, a szerepük a szépség hordozása marad.

Fotó: A naplemente kápráztató fénye

A közösség problémáit, mint például a csatornarendszer hiányát, viszont a nők jelzik és ők vállalják fel a konfliktust. Csoportban képviselik magukat a talán még mindig szovjet minták szerint működő önkormányzatban, de lekezelően viselkednek velük a férfi képviselők. A közelgő választások előtti televíziós vitában szeparáltan beszélgetnek a férfi és női jelöltek, a teljesen más kommunikációs stílusukat össze is hasonlítja a dokumentumfilm: a férfiak megpróbálnak megfontolt válaszokat adni, a nők a kamera előtt indulatosan, egymás szavába vágva harsognak. A közvetítés és a pertu elfogyasztása után viszont az együttműködésnek és egymás támogatásának adnak hangot. Tehát a film itt is hangsúlyozza a szerepek flexibilitását és átalakulását.

A Jikha TV egyébként még mai is aktívan működik: már a Youtube-ra költöztek, és aránylag magas nézőszámokat érnek el a videóik. Látszólag így függetlenek tudnak maradni, a rendező elmondása szerint a politikai befolyástól ők sem tudnak szabadulni, mivel rászorulnak a képviselők pénzügyi támogatására. A Jashi filmvégi egyetlen klasszikus interjúhelyzetben készült jelenetében, nem csak a politikai mechanizmusokra, de saját kizsákmányoló módszereire is felhívja a figyelmet, így nem kínál megnyugtató befejezést sem.

Bartal Dóra
A cikk a Verzió és az Utca&Karrier közreműködésében készült különszámban jelent meg.