Mielőtt ezt a megnyitót írni kezdtem, keresvén a kályhát, az origót, ahonnan kiindulhatok, letöltöttem és szépen elolvastam az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, melyben, idézem, "az Egyesült Nemzetek népei újból hitet tettek az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők egyenjogúsága mellett, valamint kinyilvánították azt az elhatározásukat, hogy elősegítik a szociális haladást és nagyobb szabadság mellett jobb életfeltételeket valósítanak meg".

A Nyilatkozat ama jogokat gyűjti össze, harminc cikkelyben, amik 1948-ban leginkább védelemre és megerősítésre szorultak, amik nélkül "a szabadság, az igazság és a béke alapja" a felfoghatatlan és hasonlíthatatlan világégés után nem volt lefektethető. Mit mondjak, szándékában, céljában felemelő, eredményét, megvalósultságát tekintve elég leverő olvasmány, szelíd és magától értetődő, tehát radikális, sőt felforgató. Szívből ajánlom mindenkinek, a hazámban különösen, ahol az államszocializmus bukása óta ez a szöveg sosem volt ennyire időszerű.

Még az is eszembe jutott, hogy megnyitó gyanánt felolvasom, nem hosszú, inkább meglepően rövid, alig több, tizenkétezer karakternél.

Hölgyeim és uraim, az a világ, azok a verziók, amiket egy emberi jogi dokumentumfilmfesztivál, ha komolyan veszi magát, a nézők elé tár, túlnyomórészt nagyon is derűtlenek. Mitől is lennének derűsek ezek a filmek, hiszen épp azáltal beszélnek az ember alapvető jogairól, hogy a maguk eszközeivel bemutatják e jogok torzulását, elvonását, finom vagy brutális semmibevételét. Ez a dolguk és van dolguk rengeteg. Hogy a hatásuk, pontosabban a hatókörük mekkora, nem tudom. Miközben látleletet adnak, példát is adnak. Arról, például, hogy akinek kamera, mikrofon, laptop van a kezében, nem hallgathat, pörös száját popcornnal be nem tömheti anélkül, hogy a cinkosság vádját magára ne venné.

Igen, a jogtalanságról, a jogfosztottságról, a fenyegetettségről való beszéd a jogokról szól, hiszen a kiáltó hiány erősen, határozottan képes felmutatni a hiányzó dolgot magát. Legalábbis kísérletet tesz rá, azzal, hogy bevonja a nézőt extrém vagy hétköznapi, szörnyűséges vagy csak különös történetekbe. Esélyt ad a jogokról való gondolkodásra, a felháborodásra, a szembenézésre a kiszolgáltatottsággal, a megalázottak és megszomorítottak, a mások és mégmásabbak, a változó kisebbségek helyzetével.

Ad abszurdum, egyetemlegesen kisebbségek vagyunk, bármely többség bármely része bármikor kisebbségben találhatja magát, és erős szüksége lesz ama jogokra, amiket többségben hajlamos volt elsumákolni, rosszabb esetben lebontani, ellapátolni céljai útjából. S akkor, ha e résznek szüksége lesz rá, az emberi jogok természetesen megilletik, ezért mindenkiéi. Mindenkiéi, noha az emberiség túlnyomó része máig nem gyakorolhatja teljes körűen a fenti Nyilatkozatban immár 64 éve lefektetett jogokat. Magyarországon sem, ahol épp a napokban módosították az uralkodó rezsim alaptörvényét acélból, hogy megnehezítsék a legelesettebbek szavazáshoz való jogának gyakorlását, ahol az elkövetkező télen százak, ha nem ezrek fognak megfagyni az utcán és a nyomorult, fűtetlen lakásaikban; ahol tízezrek, ha nem százezrek éheznek, illetve vészesen alultápláltak, köztük rengeteg kisgyerek, amire ha gyárthatók is magyarázatok, mentség egyszerűen nincs, nem lehet.

Itt, hogy "nem lehet mentség", itt megálltam az írásban, mert megnyitó helyett a szegények, az alulra kerültek semmibe vevéséről, a foszló demokráciáról, a lebomló jogállamról kellett volna sokadszor beszélnem, a hazámról, amihez itt és most nem volt kedvem.

Nem volt kedvem a rosszkedvemhez, inkább megnéztem a Csigabolygót, azt a délkoreai dokumentumfilmet, amit hamarosan Önök is láthatnak. Utána pedig csak bámultam magam elé, bámultam a képernyőt, és olyasmikre gondoltam, hogy tudhatok-e bármit is mondani egyetemes jogokról, meg egymásrautaltságról, optimizmusról, szeretetről, bármit, ami nem hangzik szín üresen e két, súlyos fogyatékkal élő fiatal ember történetéhez képest. Lehet-e mondani bármit, valók-e egyáltalán valamire a szavak, s nem lenne-e kicsivel több, szolidárisabb, emberebb az emberiség, ha egymás kézfejével beszélne, az ujjaival beszélne a másik ujjain, lassan, türelmesen. Szóval ha valami csoda folytán elemi, mindennapi érdeke volna odafigyelni a másik lelki és testi üdvére, ha ezen múlna a túlélése, a jelene, a jövője, s tudnék még nagy szavakat mondani.

Pedig tetszik, nem tetszik, ezen múlik.

Ha egy agyoncitált dokumentummal, eszménnyel, közös többszörössel kezdtem "amelynek elérésére minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell", hadd fejezzem be egy hasonlóan szétidézett és hasonlóan időszerű másikkal, John Donne mondatával a 17. század közepéről: "Senki sem külön sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

Parti Nagy Lajos

A múlt képei és a jelen filmje

Az emlékezést szolgáló első ismert képmások közeli kapcsolatban álltak a halállal: ezek az egyiptomi temetési múmia portrék, amelyek valószínűleg a szenteket ábrázoló későbbi ikonok modelljeként szolgáltak. Hans Belting monumentális művében, a Likeness and Presenceben, úgy vélekedik, hogy "ezeknek a korai ikonoknak többségét képmásnak tekintették. A képmások valóságos eredete a halott képmásához nyúlik vissza, és ezt a funkciót a szentek portréi is megőrizték". A mulandóság, az elmúlás és a képmás közötti szoros, generikus kapcsolat az egyiptomi temetési portréktól kezdve, a római viasz effigiumokon és panel portrékon, a szentek ikonjain és a későbbi Krisztus képeken keresztül, hosszú évszázadokon át napjainkig fennmaradt.

Ez a közeli kapcsolat a fényképezés, a mechanikus képalkotás, a távolból, mintegy nem is emberkéz által készített fénykép megjelenésével sem veszett el. André Bazin a fényképezést a mumifikáció kiterjesztésének látta, Roland Barthes pedig, a Camera Lucida című híres és problematikus művében azt írta: függetlenül attól, hogy a fényképen látható személy él-e még vagy halott, a fénykép tárgya minden esetben az elmúlás katasztrófája.

Úgy tűnik, a fotografikus képmások introspekcióra késztetik a nézőt, mintha "egy olyan tudatállapot képe tűnne elő a pozitívon, amely a hiányt gyászolná ahelyett, hogy a jelenlétbe feledkezne" – írta Barthes nyomán Jean-Michel Rabaté. Fényképet – különösen papírra nagyított képet – nézni általában magányos időtöltés; a képhez való viszony többnyire intim és személyes. A néző, sokszor anélkül, hogy felfigyelne rá, nehezen tud szabadulni a múltbeli jelenlét óta eltelt idő érzetétől.

A képmás, a latin imago, ahogyan Peter Goodrich, az angol jogtörténész írja, "nem ugyanaz, mint a pictura, nem a kép jelentését fedi. Az imago látomást, fantomot, szellemképet is jelent...Az imago történetileg temetési képmást jelölt… azt, ami a pusztuló tetem után megmaradt, ezért volt, akár relikviaként , az élő maradványaként, különösen fontos vallási jelentősége".

A dokumentumfilm, hasonlóan a fényképhez (különösen az analóg fényképhez) elsősorban megörökíti azt, ami a lencse elé kerül, azonban a fényképpel ellentétben, el is meséli azt, amit megörökít; nem rámutat csupán a tárgyra, de igyekszik kifejteni, értelmezni is azt, amit mutat. Egy erős, hiteles dokumentumfilm nem enged csak elmerengeni a megörökített esemény és jelen között eltelt időn, hanem arra kényszeríti a nézőt – aki, szemben a fénykép szemlélőjével, általában nincsen egyedül, de egyike a széksorokban ülő közönségnek – hogy bele képzelje magát a film eseményeibe, együtt érezzen az áldozatokkal, állást foglaljon, ítéletet alkosson, részese legyen a vásznon zajló eseményeknek, vagy folytassa a továbbgondolást miután felgyullad a fény.

A dokumentumfilmek sokszor a halálról szólnak, de a (dokumentum) képekkel ellentétben, nem kapcsolódnak szorosan az elmúláshoz. A fénykép nézője, még akkor is, amikor egy szerettének képét nézi, sokszor kívül, nehezen leküzdhető távolságban marad a képtől még akkor is, ha a kép erős érzelmi indulatot vált ki; mintha nem lehetne megszabadulni a múló idő érzetétől. A dokumentumfilm arra törekszik, hogy közel vigye a nézőt a múlt eseményeinek elmesélt történetéhez; hogy meggyőzze arról, a vásznon látható történet – még akkor is, ha jó ideje esett is már meg – fontos, időszerű a jelen számára. A fénykép a halállal áll közeli kapcsolatban, a hiteles dokumentumfilm az életünkkel.

Rév István, igazgató OSA Archívum

Tágra nyílt szemek

Idén számos perdöntő bizonyítékot kaptunk a mozgókép felzaklató és néha destruktív hatalmáról. Egy iszlámellenes gúnyfilm közfelháborodást váltott ki a Közel-Keleten, a zavargásoknak ötven halálos áldozatuk volt. Egy rejtett kamerás felvétel egy tbiliszi börtönben folyó kínzásokról erősen befolyásolta a legutóbbi grúziai választások eredményét. A mozgókép világszerte tömegeket mozgat meg a szó szoros értelmében és érzelmileg. Ahogy egyre erőteljesebbé válnak a képek, úgy lesz egyre fontosabb, hogy a nézők ne csak a világ dolgaiban, hanem a vizuális információk feldolgozásában és a képek mind kifinomultabb felhasználásában is járatosak legyenek.

A Verzió Nemzetközi Panorámája idén is a témák és megközelítések széles választékát kínálja. A fesztivált a dél-koreai Csigabolygó nyitja meg. Az érzéki dokumentumfilmnek ez a ritka példája arról szól, ami láthatatlan; csak tapintható, szagolható, érzelmileg átélhető, kiterjesztve a műfaj határait. A program része Patricio Guzmán nagy hatású Égen s földön című filmje is, amely a csillagászok felfedezéseinek kozmikus léptékét kapcsolja össze a tragikus chilei közelmúlttal. Az 5 törött kamera éveket átfogó beszámoló egy palesztín falu életéről az izraeli telepektől elválasztó fal árnyékában. A cseh Napfogyatkozás egy zambiai humanitárius segélyprogram lehangoló és humoros vonatkozásait mutatja be. Szintén Zambiában játszódik A vírusgazda, egy poligám házasságban élő, HIV pozitív anya drámája, aki meg akarja óvni születendő gyermekét a fertőzéstől. A gyerekek életére és jövőjére kérdez rá A kislányok a kifutón is, a divatvilág kulisszái mögé pillantva. A Palazzo delle Aquile pedig azt dokumentálja, hogyan foglalta el 18 olasz hajléktalan család a palermói városházát, hogy lakást követeljen magának.

A Nemzetközi Panoráma huszonnégy filmjéhez hét új magyar munka társul, amelyek azt bizonyítják, hogy a múlt év intézményes és financiális nehézségei dacára a filmesek továbbra is igyekeznek lépést tartani a magyar valósággal. Idei tematikus programunk a "Fókuszban Oroszország", amely a mai orosz társadalom problémáit láttatja kívülről és belülről, valamint a "Lázadó tömegek", amely a tömegmozgalmak működését és dinamikáját tárja fel különböző történelmi kontextusokban és korszakokban. A "Fesztivál keresztutak" vendége ezúttal a One World Romania, amellyel együttműködve mutattuk be a tavalyi Verzió nyitófilmjét, idén pedig egy új román dokut vetítünk. A fesztiválprogram mellett lesz Verzio DocLab műhely is, amelyet a Finnagorával közösen szervezünk. A workshop lehetőséget nyújt a rendezőknek és más filmfesztiváloknak, hogy neves nemzetközi dokumentumfilmes szakemberekkel megvitassák bemutatott munkáikat.

A fesztivált Jafar Panahi Ez nem egy filmje zárja. E jelentős munka a mozgóképes kreativitást példázza, amelyet nem tudnak börtönbe csukni vagy akár meggátolni a tekintélyuralmi rendszerek. Bemutatásával az Iránban jelenleg is fogva tartott nagyszerű filmesek előtt tisztelgünk, s egy füst alatt láthatjuk, hogyan töri át az alkotó szellem a műfaji és a politika által megszabott korlátokat. Az idei programban ötven dokumentumfilm várja, hogy megnézzék, értékeljék és megvitassák őket. Csupa olyan film, amely láthatóvá, kézzelfoghatóvá, valóságossá teszi a benne feltárt világot.

Oksana Sarkisova, Verzió művészeti igazgató