Jihlava az a fesztivál, amiről évek óta sokat hallottam már -  valahogy úgy tűnt, aki igazán komolyan foglalkozik dokumentumfilmekkel Kelet-Európában, járt már Jihlavában. Amikor Dóra (egy Jihlava-veterán) felvetette, hogy menjünk el, lelkesen csatlakoztam, és hiába mentem ki hajnalban a rossz pályaudvarra, mégis utolértem a prágai Intercityt Vácon, úgyhogy minden a legjobb irányba haladt, Brnoban átszálltunk egy kisebb, helyi vonatra, és egy kicsit még a nap is sütött, mikor megérkeztünk. Utána pedig minden egy kicsit máshogy alakult, mint ahogy elképzeltem.
Hogy az egyik legbanálisabb dologgal kezdjem, nagyon hideg volt, úgy tűnik, Jihlavába kicsit korábban érkezik a tél. A város nagyon szép, viszont elég kicsi, így nem annyira van lehetőség például arra, hogy más szállást keres magadnak, hogyha a sajátoddal valami gond van (igen, volt ilyen), ami elkényeztetett (és fázós) nagyvárosiként máris kicsit rosszul esett. Aztán arra gondoltam, hogy majd kiválasztom a programból a történetmesélős emberi jogi dokumentumfilmeket, és elbújok a mozikba a hideg elől. És akkor elég hamar kiderült, amit én addig nem tudtam, hogy ennek a fesztiválnak nem egészen olyan a profilja, mint annak a néhány emberi jogi dokumentumfilmfesztiválnak, ahol már jártam. Mikor már több filmről is úgy jöttem ki, hogy csak találgatni tudok, hogy vajon miről szólt, kezdtem elkeseredni - aztán eltelt egy-két nap, és abbahagytam a nyafogást.
És akkor körülnéztem, és kiderült, hogy rengeteg olyan dologgal találkoztam Jihlavában, amivel korábban sehol, és amikből nagyon sokat tanultam, és sokat viszek tovább magammal.

fotó: Jihlava Film Festival

1, A tornaterem-lakosztályok

Az első estét egy hostelnek nevezett munkásszállón töltöttük, aztán úgy döntöttünk, mégis váltani szeretnénk, így kötöttünk ki rövid közjátékok (szálláskeresés és pokrócvásárlás) után az egyik  (A-jelzéssel ellátott) tornateremben. Jihlava elég kicsi város, annál nagyobb viszont az érdeklődés a fesztivál iránt, amire az egyik megoldás, hogy iskolák tornatermeiben lehet aludni. Jelképes összegért cserébe leterítheted egy szimpatikus pontra a polifoamodat, és persze használhatod a suli vizesblokkját is, illetve éjjel-nappal ül egy önkéntes a bejáratnál, aki csekkolja, hogy van-e jogosultságod belépni az iskolába. Ahogy lepakoltuk a kaktuszos pokrócunkat az utolsó két szabad négyzetméterre (így jár, aki az utolsó két éjszakára csatlakozik, ugye), kicsit úgy éreztem, hazaértem. És nem csak azért, mert így már biztosan volt tető a fejünk fölött, hanem mert a velem egy térben horkoló másik 30-40 ember egy dokumentumfilm-fesztiválra jött el, és ha voltak is olyanok, akiknek inkább az esti bulik álltak az érdeklődésük fókuszában, néhány filmet biztosan megnéztek ők is.

fotó: Jihlava Film Festival

2. Jihlavába a Jihlavára

Mikor még csak tervezgettem az utazást, utána kellett néznem, hogy a Jihlava egy fantázianév, vagy egy város is. Utólag azt a következtetést tudtam levonni, hogy kicsit mindkettő, Jihlavába mész, de a Jihlavára mész. Nagyon nagy élmény volt ennyire színes közönséggel, és tényleg rengeteg fiatallal, akár középiskolásokkal is találkozni, akik végignyomták a fesztivált, esténként buliztak és nappal eljöttek a vetítésekre. Bár ha nem az eső esett, akkor a szél fújt, úgyhogy igyekeztem nem sok időt tölteni az utcán, de az egyik mozi előtt álló street food kocsi mégis a törzshelyem lett, ahol barátságos áron forró levest, és különböző szendvicseket lehetett venni, meg hát persze ott vannak a cseh sörök is.
A hazafelé vezető út kicsit kalandosan alakult, egy sínre zuhant fa miatt hosszú órákat késtek a vonatok, mi végül a tervezett vasárnap este helyett csak hétfő délelőtt értünk Budapestre. Ennek pozitív következménye volt viszont az, hogy az egész jihlavai vasútállomással összebarátkoztunk, több szállásajánlatot kaptunk például Brnoba is. A vonaton találkoztunk egy fiúval, aki évek óta jár a fesztiválra a barátaival, pedig egyikük sem tanul se filmkészítést, se filmelméletet, egyszerűen csak szívesen jönnek, és jól érzik magukat. A filmfesztiválozás itt sokkal kevésbé tűnik egy elemelt, abszrakt valaminek, ami csak egy nagyon kis réteg számára vonzó és hozzáférhető - és hát ez legalább olyan menő, mint a Jihlavás vászontáska, ami világít a sötétben.

fotó: Jihlava Film Festival

3, Docufiction/ Dokumentumjátékfilmek

Első este éppen hogy befértünk a Minden klassz lesz (Všechno bude fajn) című cseh film bemutatójára. Az első néhány percben nagyon furcsa volt, hogy olyan, mintha a szereplők csak eljátszanák a jeleneteket, aztán megértettem, hogy tényleg így is van. A szereplők a saját életükből, saját közegükből játszanak el olyan dolgokat, amik velük történtek – vagy akár velük is történhettek volna, így tulajdonképpen egy dokumentarista alapú játékfilmet, vagy egy fikciós elemeket is felvonultató dokumentumfilmet láthatunk. A 2016-os Jihlava külön szekciót szentelt a dokumentumjátékfilmeknek, most viszont nem egy külön blokkban, hanem a versenyprogramban elszórva lehetett velük találkozni. Ennek lehet az is oka, hogy a fikció és a valóság határai nem markánsan elkülöníthetők a filmes műfajokban, de akár az is, hogy úgy tűnik, a mai cseh filmgyártásban ez a forma élénken jelen van.

A Minden klassz lesz mellett - ami egy kicsit tévéjátékokra emlékeztető, a szereplőket finoman, némi alpári humorral megalázó film, történetének középpontjában egy korrupt polgármesterrel - szintén tartalmazott fikciós elemeket Petr Václav Skokan című filmje, ahol egy börtönből frissen szabadult roma férfi indul el stoppal Nyugat-Európába. A programban szerepelt a talán legnagyobb port kavart docufiction is, a Daliborek fajtiszta világa (Svět podle Daliborka). Dalibor, a főszereplő egy szélsőjobboldali huszonéves cseh fiú, aki édesanyjával él egy lakásban. Mindegyik jelenet megrendezett és újrajátszással készült, illetve egy idő már nem csak Daliborek hétköznapi életébe látunk bele, hanem a rendező újabb és újabb helyzetek elé állítja őt. Sem a film főszereplője, sem a perspektívája nem szokványos. Nehéz eldönteni, kivel empatizáljunk, mert ugyan nem könnyű Daliborekkel azonosulni, azonban attól, ahogy a rendező hozzá viszonyul – tulajdonképpen végig nevetségessé teszi őt -  mégis sajnálni kezdjük. A téma és a megközelítés is rengeteg kérdést felvet. Személyesen úgy gondolom, hogy a szereplők megalázása, és a valóságba ilyen szintű konstruálása (például a rendező elutaztatja Dalibort Aushwitzba, ahova ő valószínűleg magától soha nem menne el) elviszi a fókuszt az eredeti problémáról, amit a film felvet, és így nem csak hogy nem éri el a célját, de talán még kárt is okoz. A film nagyon vegyes fogadtatást kapott és igazán nagy figyelmet keltett – a kérdés talán, hogy milyen áron.

fotó: Skokan

2, Lírai/költői dokumentumfilmek

Az első egy-két napban sokszor néztem rá az órámra a moziteremben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az adott filmnek megint nem lesz története. Dmitry Bogolubov A Fal (стена) című filmjében, ami az Opus Bonum szekció Best World Documentary díját nyerte, a  Sztálinért tartott felvonuláson sorakozó híveket látjuk – tulajdonképpen a film teljes ideje alatt. Én személyesen kicsit frusztrált lettem, mikor rádöbbentem, hogy ebben a filmben már csak ez fog történni, de ugyanakkor volt valami nagyon erős, és talán megrázó is abban, ahogy végtelen sorokban álltak az emberek, szimbolizálva kicsit a napjainkban egyre inkább erősödő nacionalizmust.

fotó: A fal

Azt hiszem, napokig tartott, mire belelassultam a lírai vagy nem narratív dokumentumfilmek tempójába. Utána viszont egyszer csak azon vettem észre magam, hogy éjszaka van, egy nagyon kényelmetlen széken ülök és gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva nézem Ziad Kalthoum A cement íze (Taste of Cement) című filmjét. Kalthoum Libanonban élő szír vendégmunkások mindennapjait mutatja be, akik egy hatalmas felhőkarcoló építésén dolgoznak, éjjel pedig a alagsorban, betonbunkerekben alszanak. A por, a cement belepi a testüket minden nap, amiről saját apjukra és Szíriában maradt családjukra gondolnak, és arra, hogyan száll és lep be mindent a por a bombatámadás sújtotta szülővárosaikban is. A két tér és idősík finoman, egymásra reflektálva fonódik össze, narrátor (vagy narrátorok) hangjával kísérve. Számomra A cement íze a fesztivál egyik legmeghatározóbb filmje volt, és külön öröm,hogy a rendező is el tudott jönni, és a vetítés után beszélt személyes érintettségéről, illetve a filmkészítés folyamatáról is.

Lírai, szubjektív, nagyon erős film volt Travis Wilkerson Tudod, ki húzta meg a ravaszt? (Did you know who fired the gun?) című alkotása, amiben a rendező a saját nagyapja által elkövetett gyűlöletbűncselekményt, egy fekete férfi elleni gyilkosságot mesél el, és teszi ezt egészen szubjektív vagy akár stilizált eszközökkel, amitől egyszerre megrendülve, és ugyanakkor nagyon kényelmetlen érzésekkel távozunk a teremből.
Szintén lírai eszközökkel beszél egy társadalmi-politikai témáról Gürcan Keltek Meteorok (Meteorlar) című filmjében, aminek középpontjában egy, a szír háború sújtotta kurd falu áll, ahol túlélők beszámolói, képek a bombázásról - a háború borzalmai, és képzelet keveredik egymással.  Már nem elkülöníthető a bombázás és a csodaszámba menő meteorhullás közötti különbség, ahogy összefonódik valóság és fikció, vagy a valóság és annak értelmezése is.

Eichner Hanna