A kamera előtt láttatni engedett bensőséges anya-lánya viszony, a valóságos és szimbolikus zárt ajtók körüli dilemmák, a történelem és a személyes történetek közti jól fenntartott feszültség könnyen magával ragadja a nézőt, erre a sodrásra pedig szükség is van, mert szinte az egész múlt század felvillan ebben a nagyon sűrű szövésű 104 percben. De a film nem hagy elveszni minket félúton, a főszereplő megingathatatlan morális eltökéltséggel kaluzol végig a jugoszláv történelmen és a Turajlic család történetén. A rendező édesanyja, Srbijanka Turajlic mérnök, egyetemi tanár és aktivista. Az eredetileg az egyetemi autonómia elnyomása és a sajtószabadság megnyirbálása ellen létrejött, aztán széles társadalmi megmozdulássá összeálló ellenállási mozgalom, az Otpor! tagja volt Slobodan Milosevic kormányának utolsó éveiben, de a legsötétebb időkben sem adta fel azt az értelmiségiként elemi kötelességnek tekintett feladatát, hogy kiálljon a tudomány, a szabad és kritikus gondolkodás, és a demokratikus értékek mellett. Aláírta diákjai helyett a papírokat, mikor azok tüntetést akartak szervezni, de tartottak a következményektől, és felszólalt demonstrációkon, amelyekből régi videófelvételekről részleteket is láthatunk. Amikor az ellenállás résztvevőit a legjobban üldözte a rendőrség, akkor is az Otpor! feliratú pólójában ment ki az utcára, mert ahogy megfogalmazza: „meg kellett mutatni, hogy nem félünk.”

A családtörténet a második világháború végétől napjainkig ível, és nagyrészt a Turajlic-lakásban játszódik. Srbijanka elmondása szerint a lakásuk leválasztása 1947-1948 környékén történt, ekkor ő kétéves volt, ezért nincsenek emlékei azelőttről, és soha sem járt az ajtó túloldalán. Az impozáns épületet a politikus nagypapa, Dušan Peleš építettette a század elején, aki Jugoszlávia történelmének is fontos alakja, ugyanis aláírója volt a délszláv államok egyesítését megalapozó dokumentumnak 1918-ban, még a történelmi momentumot megörökítő festményen is szerepel. Jól mutatja az emlékezés relativitását és a történelem könnyű újraírhatóságát, hogy a festmény – amelyről a család rendelkezik egy másolattal, illetve a meggyőződéssel, hogy valahol léteznie kell eredetiben – a hivatalos álláspont szerint egyszerűen nem létezik. Végül a híradóból tudjuk meg, hogy mégis felfedezték a parlament egyik falán, a festékrétegek alatt.

fotó: A másik oldal

Az anya és lánya dialógusából kibomló témák között központi szerepet kap az egyéni és társadalmi felelősségvállalás. Már a nagyszülők is elégedetlenek voltak a rendszerrel, de a következményektől tartva elégedetlenségüket nem váltották tettekre, Srbijanka pedig már gyerekként is megkérdőjelezte a választásukat. Talán a már fiatalon észlelt disszonanciák tették olyan állhatatos lázadóvá, aki akkor is kitart az elvei mellett, ha kiállni mellettük látszólag értelmetlen. Sőt, a demokratikus értékekért való harcát egy ponton egyenesen hatalmas bukásnak minősíti, amelyért ironikus módon még díjat is kapott. Mila finoman igyekszik reflekáltatni anyját arra a tényre, hogy nem mindenki tartotta volna olyan természetesnek, ami számára az volt. Ezekben a helyzetekben egyszerre látjuk a rendező és a lány szemén keresztül az anyját és politikai szerepvállalását. A film végéhez közeledve Srbijanka visszafordítja a lánya felé a kérdéseket, és arról faggatja, hogy fiatalként ő mit tud tenni a változásért? Egyre hangsúlyosabban jelenik meg az örökség továbbadhatóságának problémája is, aminek egyrészt van egy nagyon is kézzelfogható része: a materiális, fizikai vagyon, vagyis maga a lakás; másrészt pedig egy kevésbé megfogható: a szellemi hagyaték, vagyis a kritikus tudatosság és a társadalmi részvétel.

A lakás nem csak helyszínként jelenik meg a filmben, hanem kiemelt szereppel bíró térként, voltaképpen önálló szereplőként. Időről időre az ablakból, a lakás szemszögéből figyelhetjük az utcán zajló, kisebb-nagyobb eseményeket. Az otthonosság érzését, a helyhez való kapcsolódásunkat erősíti a lakás egyes részletein – bútorokon, könyvespolcon, antik tárgyakon, stukkókon, a régi családi fotókon és relikviákon való elidőzés. Az ezüsttisztítás, illetve a csipkemosás- és vasalás visszatérő tevékenységekként kifejezik Srbijankának a lakás iránti gondoskodását, és a gyerekeinek továbbadható örökség iránti felelősségérzetét. A film nyitójelenetében a rézkilincseket és -zárakat tisztogatja a lezárt ajtókon, és kifejti, hogy soha sem érezte a késztetést, hogy elfordítsa a kulcsot, mert számára a lakásukat az a tér jelenti, ahol felnőtt, és ahol most is él. Ez a felütés megalapozza azt a film végéig kitartó izgalmat és kíváncsiságot, mely az ajtó mögötti térre irányul.

fotó: A másik oldal

„Gotov je!” (Vége van!), skandálja a százezres tömeg a parlament épülete előtt 2000. október 5-én, amikor Milosevicet eltávolítják a hatalomból, és a tömeg euforikus állapotban ünnepli a rendszer megdöntését. A gyakorlatias és józan Srbijanka szerint azonban október 5-énél sokkal fontosabb, hogy mihez kezdenek október 6-ával. Másfél évtizedet ugrunk az időben, a jelenbe, amikor a család vendégül látja rokonaikat és barátaikat, hogy együtt várják a választási eredményeket. Egy jobboldali konzervatív párt nyer a választásokon, a társaság csalódottan próbálja tudomásul venni, hogy megint a nacionalizmus van erősödőben. Időközben az idős szomszédnéni meghal, így a Turajlic családnak lehetősége adódik visszaigényelni a régen hozzájuk tartozó helyiségeket. Azonban a filmvégi jelenet, ahol Srbijanka családja jelenlétében végre kinyitja az évtizedek óta bezárt ajtókat, inkább keserédes, mint ünnepi. Srbijanka őszintén kommentálja az egybenyitás nyomán keletkező érzéseit:„Jobban tetszett, amíg zárva volt, így olyan, mintha nem is az én lakásom lenne.” És valóban, hiába nyílik ki az ajtó, ezzel lényegében nem változik semmi, így elmarad a várt katarzis is. „Vége van.” – hangzik az utolsó mondat. De a szereplőkkel együtt mi is érezzük: van, aminek soha sincs vége.

Somlyai Fanni
Az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatója