Világszerte negyvenötmillióan, Európában több mint egymillióan, Magyarországon pedig a becslések szerint közel harminchatezren élik mindennapjaikat a modernkori rabszolgaság intézményében. Tavalyi adatok alapján a rabszolgák háromnegyede nő, a negyede pedig gyermek.  A film során kirajzolódik a nézőnek Maris rabszolgaként tengetett nem mindennapi élete, melyről a számok fényében ki kell mondani, hogy nagyon is mindennapi. Egy ember (Maris) egy napjában, közel negyvenöt millió ember napja koncentrálódik.

A dokumentumfilmek esetében sarkalatos kérdés, hogy a kamera mögött álló ember mennyire avatkozhat bele az eseményekbe. A különböző dokumentumfilmes-iskolák eltérő módon közelítenek ennek kérdéséhez. Tuza-Ritter dokumentumfilmjében a rendező nem marad kívülálló. Megfigyelő pozícióját és esztétikai távolságtartását részlegesen felszámolva Maris segítőjévé és barátjává válik. A forgatás során a rendező végig figyelt a fokozatosságra, hagyta, hogy a nő a saját tempójában nyíljon meg neki és fogadja őt bizalmába. A rendező állandóan tükröt tartott elé, amely folyamatos gondolkodásra késztette és emlékeztette arra, nem normális az, ahogyan bánnak vele. Több hónapos forgatás után végül megérett benne az elhatározás: meg akar szökni Etáéktól. A filmkészítő támogató jelenlétét nagyon érzékletesen szemlélteti a cérna befűzésének jelenete. Maris éppen varrni készül, azonban a cérna befűzésével nem boldogul. A rendező felajánlja, hogy segít neki, csak fogja a cérna végét. A jelenet szépen mutatja, hogy a nőnek csak a kezdeti lökésre volt szüksége; arra, hogy egy ember mellette álljon. Ez a bizalom pedig annyira megerősítette, hogy végül tényleg hátat fordított rabszolgasorsának és megszökött fogvatartóitól.

fotó: Egy nő fogságban

Tuza-Ritter filmjében a hagyományos dokumentumfilmes eszközök mellett játékfilmes megoldásokat is használ. Gyakran visszatérő, poétikus, lírai elemei lesznek a filmnek a tükröződő felületek és a nappal szemben elhelyezett kamera. Maris barázdált arcának tükröződése a vonat ablakának üvegén identitásválságának erőteljes kifejeződéseként értelmezhető. Ezt alátámaszthatja az is, hogy a tükröződő felületeket több alkalommal is a nő lelki vagy fizikai megaláztatása után láthatjuk. Akkor is abúzusnak van kitéve, amikor a rendező szemből mutatja a napot, amely szimbólumként művészeti alkotásokban általában azt mutatja, hogy életünk fontos elágazásához érkeztünk, döntenünk kell, merre tovább. Ez a szimbólum mintha a Marisban egyre markánsabban megfogalmazódó szökés gondolatát erősítené tovább és tenné visszavonhatatlanná.  Sokszor látjuk mozgásban, a vonaton utazva Marist. A vonat és az állandó utazás is gyökértelenítik a nőt, mely még hangsúlyosabbá teszi elhagyatottságát és hogy nincs olyan statikus tér, amihez kötődne, csak a mozgásban lévő vonathoz, ami eltávolítja bántalmazóitól.

A hangsáv három komponenséből a beszéd és a zörejek, dokumentumfilmek esetében megszokott módon, bensőséges, intim hangulatot teremtenek és közelebb engedik a nézőt az eseményekhez. A közelség érzetét tovább erősítik a film forgatásának körülményei, ugyanis legtöbbször zaj vegyül a dikcióba, emiatt pedig nagyon kell figyelnie a nézőnek arra, hogy mit mond Maris. A zene funkciója elsősorban a feszültségkeltés, (a zaklatott kameramozgással kiegészített szökés jelenet igazán izgalmas lett) és az érzelmi bevonódás lesz. Emellett sokszor kiemel, hangsúlyoz, aláhúz vagy közvetít olyan mozzanatokat, amelyek tovább árnyalják és erősítik a drámai tartalmat. Ennek legszemléletesebb példája a film záróképsoraiban látható, ahol Maris meglátogatja tinédzser lányát és annak újszülött gyermekét a kórházban. A jelenet alatt végig hallható egy először halk, majd egyre hangosabbá váló (a végén már alig halljuk a szereplőket) nem diegetikus, képen kívüli operaária, amely összeköti a kórházas jelenetet, az új taggal bővült család Szentestéjével. Az emelkedett hangvételű áriát egyrészt lehet értelmezni az új élet ünnepléseként, másrészt azonban a szólam fennköltsége drámaiságot is kölcsönöz a jelenetnek, felvet a család jövőjével kapcsolatban számtalan bizonytalanságot és nehézséget. Ez az érzés Maris maga elé révedő arca láttán fog élesen belehasítani a nézőbe. Az ezt követő csend is felemás érzéseinket erősíti tovább.

Traumatizált emberek számára a tanúságtétel (itt a film elkészítésének folyamata), lehetőséget nyújthat saját traumájuk feldolgozásában. A film forgatása során Maris kitör az izolációból, azáltal, hogy elmondja valakinek, jelen esetben a film készítőjének, mit kellett átélnie éveken keresztül. Az együtt töltött másfél év után lassanként megnyílik és elkezdi narratívába foglalni az érzéseit, azt, ahogyan bántak vele, majd az iránti vágyát is, hogy ezt nem hajlandó tovább elviselni és meg akar szökni. Tuza-Ritter Bernadett belehelyezkedik a tanú szerepébe és meghallgatja Marist, aki egy ponton kezdi felfedezni, meglátni a film elkészítésében, majd jó esetben bemutatásában, a feldolgozás lehetőségét. Ennek jeleit a következőképpen láthatjuk a filmben: miután a rendező megkérdezi Maristól, nem bánja-e, ha akkor is filmezi, amikor bántják, ő azt feleli: Nem. Még örülök is neki. Tán, ha az életbe’ egyszer sikerül valahol megmutatnod, akkor az emberek rájönnek arra, hogy mit nem szabad csinálni a másikkal. Marisban, traumája feldolgozása mellett, egyfajta társadalmi felelőségvállalás is dolgozik. Saját történetének dokumentálásával és megmutatásával képviselni szeretné a hozzá hasonló helyzetben szenvedő milliókat is.

Varga Dóra
Az ELTE BTK Filmtudomány Tanszék hallgatója