Kirgizisztán kellően különleges, sejtelmes és megfoghatatlan hely, és ez a benyomás a film megnézése után sem változik. Egy közép-ázsiai ország, melyet délkeleten Kína, délnyugaton Tádzsikisztán, nyugaton Üzbegisztán, északon pedig Kazakhsztán határolnak. Kirgizisztán azon országok egyike, amelyek a Szovjetunió fennhatósága alá tartoztak egészen 1991-ig. A függetlenség elnyerésétől kezdve az összes elnökváltás puccsal és erőszak által történt, kivéve 2017-ben, amikor békében kineveztek egy új államfőt. Kirgizisztán mondható az egyetlen viszonylag demokratikus országnak, hiszen a körülötte lévők leginkább diktatórikus hatalmi berendezkedéssel operálnak, és ennek a szele érezhető Kirgizisztánban is. Nem véletlenül puccsok és forradalmak által sikerült csak változásokat elérni a politikában. Mindez köszönhető annak, hogy a választások nagy részét itt sem szabályosan vitték véghez. Több etnikai zavargás is volt a függetlenedés óta, az egyik ilyen 2010-ben a kirgizek és a kisebbségben lévő üzbégek és tádzsikok között, ahol 900 ember vesztette életét. 

A szovjet múlt örökségeként a legszegényebb országok közé tartozik, emiatt az emberek nagy részének külföldön kell munkát vállalnia, hogy biztosítani tudják megélhetésüket. Így tett Seragedin is, aki autókat vásárol külföldön, majd azokat hazajuttatva eladja.

Seragedin az állomáson alszik - fotó: Ugyanarra megyünk

Seragedin a fővárosban, Bishkekben él feleségével, egyetlen gyermekük, Rakhman Tomskban (Oroszország) él 2250 km-re otthonától, ahol orvosnak tanul és tanulmányai befejezése után Európában szeretne elhelyezkedni. Seragedin-nek katonai szolgálata alatt járt volna egy lakás, amit az állam köteles lenne biztosítani, ezt családjával vehették volna igénybe. A mai napig nem kapták meg, miközben kormányközeli embereknek 2-3 lakást is kiosztottak. Az első levelet az elmaradt lakás miatt írja Almazbek Sarsenovics Atambajev elnöknek, mivel látja, hogy néhány családnak több lakás is jutott, nekik pedig egy sem az eltelt évek alatt. A korrupció nem ismeretlen fogalom számukra, a jelenséget többször sérelmezik is a filmben. Rakhman minél előbb be akarja fejezni tanulmányait, hogy aztán levehesse a családjáról a terhet, amit évtizedek óta az apja cipel, és ezután ő legyen képes eltartani az egész családot. A filmben látható egyik út, amit ketten tesznek meg, Litvániába vezet, ami 6000 km-re található az otthonuktól. Az európai viszonyokhoz képest az utak veszélyesek, Seragedin “banditáknak” hívja a maffia embereit, akik rátámadnak az emberekre és jobb esetben csak kirabolják őket.

Az Issyk Kul tó látképe - fotó: Ugyanarra megyünk

A film hangulata borús időhöz hasonlít, amit bentről figyelünk, de érezhetjük, hogy kint hideg van. Ha kimegyünk, fázni fogunk és vizesek leszünk. Csend jellemzi a film atmoszféráját, amelyet hosszú állóképekkel érzékeltet a rendező, a rövid, tömör párbeszédek pedig nyomatékosítják ezt. Van Damme sok rögzített, fényképszerű beállítást használ, nem kapkod, a film sem rohan sehova. Ettől annyira hétköznapi: tudjuk, hogy ez nem egy különleges történet, nem különleges embereket látunk, ez adja a film súlyát, amit az első képtől az utolsóig cipelünk. Tudjuk, nem egyedi eset ez, nem ez az egyetlen család szakadt szét évekre, hogy utána várjanak a napra, amikor a elszakítottság megszűnik és egymás mellett lehetnek újra. A filmben nincsenek magyarázatok, és bár kézhez kapunk alapinformációkat, utána azonban magunknak és magunkban kell összerakni a darabokat. A probléma viszont mégis az ország vezetősége, ami teljesen figyelmen kívül hagyja a dolgozó embereket, korruptak és csak egymást támogatják. Érzik ezt az emberek, és ahogyan Seragedin is, hiányolják az igazságot és egy vezetőt, aki támogatja őket és kiáll mellettük. A filmen keresztül kapjuk meg a képet a valóságról, ami nem változik.

Vass Réka
az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója