A korai gondolkodók megfogalmazásában a dokumentumfilm a nem-fikciós kategória általánossága fölé emelkedik, amennyiben „a természetes alapanyag egyszerű (…) leírásaitól tovább lépünk annak feldolgozott, átdolgozott és kreatívan alakított”[1] formáira. A Dawson City teljes mértékben megfelel ennek a definíciónak, hiszen nem csupán a megtalált filmtekercsek, vagy éppen az archív felvételek önmagukban szolgáltatják számunkra a nem-fikciós filmélményt, hanem az is, ahogy a rendező, Bill Morrison akkurátusan és kontextusba ágyazva összerendezte az olykor teljesen szerteágazó tartalmú filmeket. A film nézése során azonban felmerülhet a nézőben, hogy az 1910-es évekből származó fikciós filmek mégis hogyan válhatnak egy dokumentumfilm részévé?

fotó: Dawson City: Megfagyott idő

„Minden film dokumentumfilm, lenyomata a kultúrának, ami létrehozta, és mert megjeleníti a benne szereplő személyek képmását” – írja Bill Nichols.[2] A Dawson földdel betemetett medencéjében talált filmtekercsek fikciós tartalmúak, ugyanakkor magukban hordozzák a némafilmek gyártásának világát, tanúságot tesznek a filmtekercsek disztribúciójának véges láncolatáról, valamint a bennük szereplő színészek fotografikus mását is szolgáltatják. 

Carl Plantinga szerint kizárólag az olyan dokumentumfilm lehet objektív, melyből teljesen hiányzik a személyes vélemény, a nézőpont, sőt a perspektíva is – de maga is arra a konklúzióra jut, hogy ilyenfajta objektivitás elérése lehetetlen.[3] A Dawson City: Megfagyott idő esetében sem beszélhetünk objektivitásról. Első pillantásra teljesen objektív képét láthatjuk Dawson megalapításának és rövid történelmének, azonban nem szabad szem elől tévesztenünk az alkotói tevékenységet. Bill Morrison munkája nem csupán az anyagok egymás mellé rendezése volt, ezt az alkotói tevékenységet meghatározza a szerzői attitűd, mely formálja az anyagot. Másodsorban a filmben megszólaló interjúalanyok (ha nincsenek is sokan) „személyes szűrőjévé” válnak az alapanyagul szolgáló történelemnek.

A Dawson City: Megfagyott idő őként az ún. magyarázó ábrázolásmód elemeit alkalmazza. Bill Nichols szerint a „magyarázó dokumentumfilm közvetlenül szólítja meg a nézőt, olyan feliratokkal és hangokkal, amelyek célja valamilyen nézőpont vagy érv kifejtése”[4]. A magyarázó dokumentumfilmek egyik védjegye, az „Isten hangja” narrátor ugyan hiányzik a filmből, helyette a nézővel kommunikáló feliratokat láthatunk, melyek funkciója megegyezik a kommentáréval.  A képek ebből kifolyólag nagyrészt csupán a szöveget illusztrálják, a montázs szerepe csekély. Ilyen például az a szekvencia, mikor a város történetének legkorábbi szakaszát taglalja a film, amelyben nagy szerepe volt a szerencsejátéknak. Ezt aláhúzva a megtalált felvételek közül a kaszinóban, vagy a pókerasztal mellett játszódó jeleneteket használja az alkotó.

A másik ábrázolásmód, mely szintén megjelenik néhány szekvenciában: a költői. Ez a fogalmazásmód a hangulatokra, az árnyalatokra és az érzelmekre helyezi a hangsúlyt. Erre látunk példát a filmben, mikor a The Butler And The Maid (1912) című Dawson City-ben talált filmből választ ki egy jelenetet. A kép bal oldalán álló szereplő dialógust folytat a kép jobb oldalán álló, a teljesen roncsolódott kópián egyáltalán nem látható alakkal – jelenlétére csupán a néha felbukkanó kézből következtethetünk. A képi hibák által keltett hatás beépítése Stan Brakhage kísérleti filmjeit idézi, aki szándékosan rongálta a nyersanyagot, valamint egyenesen a filmszalagra festett (pl: The Dante Quartet, 1987). A film egy másik szekvenciájában tucatnyi síró és szomorú arcú női premierplán kerül egymás mellé a talált filmekből válogatva.

A fent említett két közelítési mód azonban nem egymás mellé, hanem egymás alá rendelve, hierarchikusan jelenik meg. A költői ábrázolás montázsszekvenciái minden esetben a magyarázó ábrázolásmód hangsúlyozására szolgálnak. Az első esetben éppen a film rongálódásának tényét taglalja a narratíva, erre tökéletes példának bizonyul a félig nézhetetlen kópia. Míg a másodikban, a történetben korábbi, a tömérdek film elföldelésének mozzanatát, illetve ennek a mozinézőben (vélhetőleg) kifejtett érzelmi vetületét illusztrálja.
A Dawson City: Megfagyott idő igazi csemege a különleges dokumentumfilmek kedvelőinek. A szokatlan, habár egyre jobban elterjedő formán kívül a benne megjelenő korai filmes anyag is figyelemre méltó. Komplex filmnézői élményt nyújt, mely egyszerre dolgozik a narratív dokumentumfilm és az experimentális film eszközeivel.