Mintha nem is filmet néznénk, sokkal inkább életre kelt képeslapok, utazás alatt készült fényképek tárulnak elénk. A film színpadról színpadra haladunk, hol szerény körülmények közötti modelleket, hol éneklő családokat, táncoló gyermekeket látunk, elérkezve végül ahhoz a televíziós állomáshoz, amiről a film eredetileg szól. Egyszerre nézünk dokumentumfilmet és színpadi produkciókat, az előttünk lévő képernyőn (vagy vásznon) épp olyan poétikusan és egyszerű szépséggel látjuk zajlani a történéseket, mintha színpadra komponált élet-reprodukciót látnánk. A film végigkalauzol bennünket egy olyan közegben, ahova egyébként nem lenne esélyünk betekintést nyerni: beleláthatunk a vidéki grúz mentalitásba, az azt képviselő emberek értékrendjébe, szokásaiba, mindennapjaiba, szolid, nyugalmas, gyakran szegény körülményeik között. Láthatunk előadásokat, főpróbákat, esküvőt, gyászt – örömöt és keserűséget, annak teljességében és legváltozatosabb formáiban: az összetört, síró öregembertől egészen a Gangnam Style-ig terjed a skála.

Meglepő és egyben fantasztikus látni, hogy a vidéki grúz emberéhez hasonló életek még léteznek a 21. században. Salomé Jashinak sem volt más célja a film elkészítésekor, minthogy az egyszerű valóságot lencsevégre vegye. A legszebb kompozíciókat látjuk, holott a kamera főként egy helyben áll: csak az élet zajlik, mi, nézők pedig mintha magunk lennénk a kamera, ami figyel és mindent lát. Jashi maga is elmondja, hogy a forgatás is csupán ezen a fonalon zajlott: „Csak vártuk, vajon egy adott helyen mi történhet épp, amit aznap felvehetünk. Vártunk és izgultunk, mi lesz.”

fotó: A naplemente kápráztató fénye

Ez az őszinteség érezhető is, minden rezdülésben. A rendező saját bevallása szerint is elérte célját a filmmel: egy olyan érzést, egy olyan valóságot sikerült bemutatni, amely csupán önmagában és önmaga által létezik, nem pedig egy újabb szubjektív valóságot tárni a világ elé.  Noha a felvételek válogatása során elkerülhetetlenül megjelenik a manipuláció (mit kíván a filmkészítő bemutatni és mit tart meg magának), ezt sikerült a minimumra kivitelezni, és nem cselekményeket, hanem emberi érzelmeket, jelenlétet megmutatni: „Mivel nincs lineáris története a filmnek, a legtöbb munkát az érzelmi összetételbe kellett fektetnünk” – árulja el Jashi egy, a filmről készült interjúban. Ezt nem csak a karakterek,  hétköznapi emberek egyszerű léte mutatja jól, hanem a posztszovjet atmoszféra és a modernitás masszívan érezhető keveredése. Amellett, hogy a közösség életének kiemelkedő vagy épp mindennapi eseményeire invitál a film, már-már etnográfusi szemmel mutatja be a grúz ember értékrendjét és jelenlétét a mai világban. Amíg a mi valóságunk a mobiltelefonok, a divatházak vagy a magaskultúra körül forog, addig az övékét a vízhiány vagy a helyi tévé által is közölt gyászjelentés alkotja. Ami nekünk, modern civilizációban élőknek magától értetődő, az nekik égető kérdéseket és álmatlan éjszakákat okoz.

fotó: A naplemente kápráztató fénye

A naplemente kápráztató fénye már címéből is sejteti higgadt, mégis izgalmas rejtelmességét, ez az légkör pedig a legelső képtől egészen az utolsóig minden jelenetben maradéktalanul ott van. Valós idővel dolgozik – ami mozgóképekre nem jellemző módszer -, így mutatja be az élet vágóképein át azt a nehezen érzékelhető időt, amire visszaemlékezve azt mondanánk: semmi sem történt. Ilyen egy sorban állás, esőben ázás, takarítás, vagy épp előkészület - ezeken a jeleneteken keresztül látjuk bebizonyosodni, hogy a semmi nélkül a minden is értelmét veszti. A film megmutatja, hogy az előadást, avagy a direktben szem elé tárt történéseket mindig szükségszerűen megelőzi a próbafolyamat – és, hogy ez a zsibbadóan múló idő legalább olyan értékes (ha nem értékesebb), mint az, amely reflektorfényben, egy villanásnyi idő alatt telik el. Egy film, ami lélegzik, s olyan káprázatos valóságot tár elénk, akár a naplemente káprázata.

A film premierjére 2016 áprilisában került sor a svájci Nyon Nemzetközi Filmfesztiválon. Begyűjtve a Legjobb Új Film kategóriában járó díjat, egy évvel később, 2017 tavaszán már Chilét is megjárva Salomé Jashi dokumentumfilmje a horvát ZagrebDox Filmfesztiválon kapott még nagyobb figyelmet. Itt 4 helyszínen történő hétszeri vetítéssel kísérve nyerte el a Legjobb Nemzetközi Filmnek járó díjat. A zsűri "rendkívül értékes darab” jelzővel illette a filmet, s külön értékelték a finoman kezelt tragikomikus, kellően humoros vagy épp komoly szekvenciáit. Nem csupán a filmkészítőket érte ilyen elismerés: a filmben zenélő Lale népzenei együttest 2017-ben Rómába hívták meg, hogy fellépésével tarkítsa az éves Errichetta hagyományos zenei fesztivált.

Torma Borbála
Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatója