A legerősebb, leginkább húsbavágó, legjobban berántó dokumentumfilmek manapság nem azok, amelyek utólag számolnak be egy megtörtént eseményről, riport formában vagy történelemkönyvi stílusban ismertetve témájukat – hanem sokkal inkább azok, amelyek élőben, a történés pillanatában követnek egy nagyon fontos és a korunkról szóló ügyet, munkát, küldetést. Ez a dokumentumfilm túlszárnyalja azt a közvetlen célt, hogy ismertessen, okosítson, hiszen témája nem a múlt, hanem a nagyon is most történő, erősen sürgető jelen. A filmes többnyire maga is egybeforr a film témájával, részévé válik az ügynek. Jelen van a cselekmények pillanatában, követi és közvetíti a néző számára az események haladását, de általában néma megfigyelőként hagyja, hogy az események a maguk természetességében bontakozzanak ki. Ez a láthatatlanság és látszólagos beavatkozásmentesség mégsem tartózkodásból, megúszásból ered – épp ellenkezőleg! Ezek a filmesek éppen a folyamatos jelenlétük által vállalnak szolidaritást az üggyel és a témával, és távol állnak az élőben kapcsolt híradóközvetítések hűvös hangulatától. A beavatkozásmentesség ellenére tehát maguk is részeivé válnak a történéseknek.

Fotó: Üdvözöüljük Csecsenföldön

Jellemző ezeknél a filmeknél, hogy nem elsősorban a téma ismertetését tűzik ki célul (persze ezen is nagy hangsúly van), hanem a témához kapcsolódó reprezentatív szereplőket választanak ki – újságírókat, aktivistákat stb. – s az ő életük követésével vállalnak szolidaritást a szereplőkkel. Ennek köszönhetően egyéni sorsokon keresztül rajzolódik ki a téma, így a filmezés „emberközelibb” lesz: Nem száraz politikáról van többé szó, hanem emberi sorsokról, személyes érzésekről, akaratról, küldetéstudatról és harcról.

A 17. Verzió versenyprogramjának győztese, az Üdvözöljük Csecsenföldön pontosan a fentebb vázolt módszerekkel dolgozik – hasonlóan egyébként, mint a Verzió tavalyi nyertese, a megrázó és erőteljes, politikailag szintén felelősséget vállaló Colectív (2019). A Colectív „élőben” követi azt az újságírócsapatot, amely egy román szórakozóhelyen történt katasztrófa következtében ismertté váló, kórházi fertőtlenítőszerek felhígításával kapcsolatos ügy kiderítésén fáradozik. Az Üdvözöljük Csecsenföldön szintén egy olyan ügyért dolgozó csapatot követ, amelynek projektje a forgatás pillanatában zajlik, éppen előttünk történik.

De miről is szól az Üdvözöljük Csecsenföldön? Már 2017 tájékán lehetett olvasni hírekben, hogy a muszlim vallású, Oroszországhoz tartozó, de sok szempontból autonómiát élvező Csecsenföldön homoszexuálisok elleni tömeges lincselések zajlanak. Ezek a vegzálások lényegileg legálisan, valószínűleg az elnök Ramzán Kadýrov tudtával és teljes beleegyezésével zajlottak, habár a csecsen államfő tagadta mindezt, azzal védekezve, hogy „Csecsenföldön nem is élnek homoszexuálisok”. A filmben egy orosz földalatti aktivista csoportot követünk, akik a szexuális beállítódásuk miatt üldözött csecsen polgárokat próbálnak kimenekíteni az Orosz Föderációból, és titokban biztonságos helyre juttatni. A csoportnak nemcsak a lincselőkkel, hanem a hatóságokkal is szemben kell dolgozniuk hihetetlen bizonytalanság és érzelmi megterhelés közepette. A stáb itt kapcsolódik be, s egy rövid történeti áttekintő után már jelenidőben követjük a legújabb fejleményeket, amelyek hol sikeres, hol tragikus, egyszer sokkoló, máskor felemelő, de mindig elképesztően feszült helyzetekben bontakoznak ki.

Fotó: Üdvözöljük Csecsenföldön

A rendezőről, David France-ről is érdemes szót ejtenünk, megvizsgálva, miképpen illeszkedik az Üdvözöljük Csecsenföldön a korábbi filmjeihez – ugyanis egységes életműről beszélhetünk. Az amerikai dokumentumfilmes előző két munkája, az Egy pestis túlélői (2012) és a Marsha P. Johnson halála és élete (2017) szintén az LMBTQ aktivizmus jegyében született alkotások. Ezek a dokumentumfilmek ugyancsak megrázóak és provokatívak, azonban még nem használják az eddigiekben taglalt intenzív alkotói jelenlétet, ezért a témájukat is távolibbnak éljük meg. Az Üdvözöljük Csecsenföldön a rendező eddigi legfontosabb alkotása, mert ezt már tényleg egy rémálom nézni – a legjobb értelemben. A nézőt beszippantja és az egész játékidő alatt szorítva tartja ez a lenyűgöző thriller-dokumentumfilm. A thrillerformának persze van egy sajnálatos, a filmforma kiválasztásán kívüli oka, mégpedig az, hogy a történet brutalitásából és megrázó mivoltából adódóan a cselekmény lényegileg a műfajfilmekéhez kezd hasonlítani. David France mozija a legnyersebb kegyetlenséggel tolja a valóságot az arcunkba, soha nem kendőzve az események döbbenetes mivoltát, s itt már azok a határok sincsenek meg, mint egy sima játékfilmnél, ahol a film végén eszünkbe jut, hogy csak egy kitalált történetet néztünk. Ez sajnos nagyon is a valóság. David France a Verzió fesztivál platformján úgy is válaszolt az egyik hozzá intézett közönségkérdésre, hogy valóban több alkalommal veszélyeztetve érezte nemcsak a lefilmezett szereplőket, de a stábját és önmagát is.

Ez az aspektus tehát – a veszélyes helyzetekbe való beleállás, a szolidaritás ilyesfajta kifejezése egy Európában létező kollektív elnyomás elleni küzdelem jegyében – jelenti a dokumentumfilmes felelősségvállalásnak egy új szintjét, ahol hiába néma megfigyelő a stáb, nagyon is vele együtt mozognak és lüktetnek az események. Elmondható, hogy korunkban egyre több az ilyen jellegű, elszánt és mindenre kész alkotás, ami igazán izgalmas jelenség. Azt tükrözi ugyanis, hogy a filmnek a 21. században is fontos szerepe van: megrázó, emberi és véleményformáló művészi kifejezésmód.

Horányi Péter