A film Tuza Tobi öndefiniálásának érzelmi hullámvasútját mutatja be, azt a néhány évet, ami transznemű coming out-ját követte. Egy rendkívül intim, személyes történet ez, amelyben láthatjuk mindazt a feszültséget, amit a tinédzserek és az LMBTQ+-emberek átélnek önmaguk megtalálása során. A film elsősorban Tobi és családja (különösen az anyukája, Éva) kapcsolodását bemutatva mesél, a néző minden bensőséges, kellemetlen, meghitt és nehéz pillanatban egyaránt ott lehet körülöttük. Tobi mellé főszereplővé érik a filmben az anyuka, Éva, akin keresztül láthatjuk a másik oldalt is: azokat az embereket, akik feltétel nélkül kell, hogy szeressenek, és mégis tele vannak kérdésekkel, kételyekkel. Ebből is látszik, ez a film a párbeszédről és a megértésről szól minden oldalon.

Az ilyen dokumentumfilmek előtt álló egyetemes kihívás az, hogy hogyan lehet nemcsak az az alapból érdeklődőket, de megszólítani azokat is, akiknek talán valójában szól ez a film: mindenkit, aki zsigerből elutasítja az LMBTQ+-tartalmakat.[1]  Amellett, hogy a Tobi színei beemeli a családot a középpontba, felmutat pár olyan strukturális és tematikus megoldást, amelyek könnyen azonosulást válthatnak ki mind Tobival, mind a családtagokkal – ezek pedig a Tobi történetében megjelenő coming of age-narratívára hajazó elemek, ezen belül pedig a leghangsúlyosabb az, ahogyan a történet a vidéki és városi tereket kezeli Tobi felnövésének szempontjából. Minél több ember képes azonosulni a Tuza-család történetével, annál több ember válhat megértővé és érzékennyé a mássággal kapcsolatban.

Az első és legfontosabb tényezője az azonosulásnak az, hogy a filmkészítőket egyszer sem látjuk a filmben, látszólag egyáltalán nem befolyásolják a dolgok alakulását, csak megfigyelnek, nem szakítják meg az eseményeket kommentekkel, vagy interjúkkal. A film nem választja le a nézőt a történetről, mindvégig immerzíven mesél, ami miatt elbeszélése klasszikusan játékfilminek hat – amit kimondottan kedvel a tipikus fordulatokkal operáló coming of age-műfaj.

Tobi színei

Tobi utolsó vidéken töltött diákéveinek önkeresési kísérleteit, illetve hétköznapi és kevésbé hétköznapi problémákkal való vívódásait egyaránt megmutatja a film, amelyek bizonyos mértékben feloldódnak, vagy megváltoznak akkor, amikor sikerül elindítania az új életét a nagyvárosban. Az évek, amiknek tanúi lehetünk a coming of age történetek olyan archetípusait tartalmazzák, amelyek Tobi történetét rendkívül azonosulhatóvá teszik olyanok számára is, akik nem tagjai az LMBTQ+-közösségnek: ilyen például az öndefiniálás rögös útja, az iskola kihívásai és elhagyása, a bulizás a haverokkal, az új élet más környezetben, a szülő és gyerek közti fogalmi különbségek, illetve a szülőkről való leválás folyamata; majd a fordulópont a felnövésben, ami új útra tereli az énképet, a szülőkkel való kapcsolatot, és az addigi bemutatott folyamat megítélését.

Ami még azonosulhatóvá teszi ezt a helyzetet bárki számára, az a terek használata a filmben. Különösen fontos a rurális és urbánus tér dinamikája Tobi felnövésének szempontjából, ami szintén megjelenik olyan nagysikerű coming of age-filmekben, mint például Greta Gerwig filmje, a Lady Bird (2017). Ezeknek a tereknek a megfelelő ábrázolása teszi életszagúvá a Tobi élményeit.

Tobi színei

A Tuza-család gyulatanyai otthona a vidéki Magyarország autentikus reprezentációja: kádárkockák, ritkán járó távolsági buszok, cicák és kutyaugatás mindenhol, közös főzés a szomszédokkal, nem-megszűnő ház körüli problémák, amelyek ott vannak a magyar rurális tér mindennapjaiban – ettől válik hitelessé, hihetővé. Ez Tobi gyökere, a szerető és támogató család otthona, egy olyan hátország, ahol felvállalhatja az identitás(válság)át.

A Tobi színei kifejezi azt is, hogy LMBTQ+-embernek lenni nem egy szimpla „nagyvárosi hóbort”, hanem nagyonis jelen van ez a közösség vidéken is. Ezzel áll szemben viszont az Éva megfogalmazásában „heteroszexuális agy”, ami nehézkessé teszi ezeknek az embereknek a mindennapi működését (vagy éppen coming out-ját): a Tuza-család és Tobi folyamatos magyarázkodásra szorul egy térben, ahol a nemi identitás és a nemi szerepek fogalmi szinten teljes mértékben kétpólusúak, ami fárasztóvá válhat egy bizonytalan és nehéz öndefiniálási úton. (Tény, hogy ezeket a magyarázkodásokat elsősorban Évi és Tobi beszélgetéseiből ismerjük meg, de több alkalommal is előkerülnek ilyen szituációk.)

Bár a vidéki tér viszonylag békésnek és nyugalmasnak tűnik a filmben, Tobi elvágyódásának és szülőkről való leválásának tere, felnövéstörténetének és öndefiníciójának fontos nyugvópontja a nagyváros. Az urbánus közeg a filmben a vidékhez képest sokkal több lehetőséggel kecsegtet – Tobi kijelenti, hogy az álma volt itt dolgozni, és olyan munkakörben is talál állást, amelyben a film korábbi jeleneteiben jelzett tehetségét hasznosíthatja. Az urbánus tér modern, vibráló, izgalmas, változékony és a mássággal szemben sokkal befogadóbb közeg (a Pride-jelenetben, a bulikban való haverkodás jeleneteiben többek között ez látható). Mindennek ellenére a film nem idealizálja a várost a vidék ellenpontjaként: bár nem merül el a magyar társadalom és az LMBTQ+- és gender-kérdések kapcsolatában, a Pride-jelenetnél beszivárognak a fenyegető homo/transzfób rigmusokat skandáló hangok; látjuk, hogy Tobi családja mennyire félti őt azoktól az atrocitásoktól, melyek a mássága miatt érhetik. A veszély, a rizikó jelen van, sőt, fenyegetőbbnek is tetszik a városban, mint vidéken – a környezetváltozás önmagában nem elegendő Tobi öndefiníciós problémáinak megoldásához.

Tobi színei

Tobi a film végére válik szimplán ingázó „turistából” a metropolisz részévé. Ez a környezetváltozás alapvetően a felnövést és a révbeérést jelenti, egy coming-of-age-i nyugvópont megtalálását, és a gyökerek, a szülői viszony újraértékelését. Ez az újraértékelés egészen konkréttá válik akkor, amikor a film zárlatában nem Tobi lesz az, aki felmegy Pestre és hazamegy vidékre, hanem Éva lesz az, aki felutazik abba a környezetbe, ami gyermekének most már az otthona. Bár Tobi nem a lakásán fogadja őt (amit Évi segített berendezni és otthonná tenni), mégis szimbolikusan beengedi őt az új életébe, az új közegbe, aminek a része és egy katartikus beszélgetésben vallja meg azt, ahogyan a kapcsolatukról gondolkodik ezt követően.

A coming of age-elemek révén érthető, átérezhetővé válik Tobi története, ugyanis olyan problémákat és életelemeket mutat be, amik mindenki számára ismerősek – legyen az a probléma a tinédzserkori, vagy szülői létből fakadó. Tovább erősíti ezt a dokumentumfilm megfigyelő jellege, hogy a filmkészítők nem szakítják meg az eseményeket, amitől a narráció játékfilmére hasonlít. Ebben a coming of age-jellegben nagyon fontos a terek hiteles, autentikus ábrázolása is.

A Tobi színei a párbeszéd és megértés filmje, egy egyszerre nagyon személyes és mégis univerzális felnövéstörténet, amiben a legtöbb ember az LMBTQ kérdéshez való hozzáállásától függetlenül találhat kapaszkodót és azonosulási pontot. Bakony Alexa filmje ezért a lehető legalkalmasabb alkotás arra, hogy vonzó lehessen LMBTQ-témákat elutasító emberek számára is, és hogy az elfordulás helyett a diskurzus és elfogadás útjára terelje az embereket.

[1] Ugyanakkor a Tobi színei nem tekinthető igazán emberjogi dokumentumfilmnek. Bár tisztában vagyunk azokkal az emberjogi problémákkal, amellyekkel a magyar LMBTQ+-közösségnek nap mint nap szembesülnie kell, a filmben ezek mégsem annyira hangsúlyosak, Tobi ugyanis itt elsősorban belső kihívásokkal kénytelen megküzdeni. Látjuk például, ahogy a Budapest Pride szélén álló ellentüntetőket, ezzel szemben (látszólag) gond nélkül hivatalosan is igazolást nyer a film legelején, hogy Tobi férfi, de ez mégsem hoz ez bizonyosságot az énképébe.

Nagy Márk

ELTE Filmtudomány szak