Apukád és a felesége is a kaposvári színház színészei voltak, tehát a színi vonal az egész családban jelen volt. Kérlek, tudnál kicsit mesélni arról, ez mennyiben volt hatással rád?

Én nem apukámmal nőttem fel, hanem anyukámmal, Budapesten, de a szüneteimet amikor lent töltöttem Kaposváron, akkor én mindig a színházban lógtam, mert mivel próbáltak, így nem volt senki otthon. A kaposvári színház szerintem a világ legkalandosabb, legizgalmasabb épülete. Minden kis zugát ismertem. Ott fogócskáztunk a Bors Bence barátommal, ugye ő is színészgyerek volt, és ott voltak még páran színészgyerekek, de mi ketten nagyon jóban lettünk, és őrületeseket fogócskáztunk. Közben pedig a nagyteremben mentek a próbák.

Benned volt, hogy színész legyél?

Maximálisan volt, én jelentkeztem is a gimi után prózai színész szakra a SzFE-n, és az első fordulón úgy kizúgtam, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nem tanultam meg annyi szöveget, amennyit kellett volna. Elvittem a gitáromat, amin nem tudtam játszani rendesen. Elmondtam egy verset, amit még a barátnőmnek írtam, egy nagyon kedves és szép vers, de közben van benne egy gyermeteg bugyutaság. Majd az “Egyszer egy királyfit” szarul elgitározva és szarul elénekelve előadtam. Ez volt a kínos betetőzése annak a felvételinek, és utána mondták, hogy köszönjük szépen, nem jutottál tovább. Szerintem aznap a top 3 legrosszabb felvételizőben simán benne lehettem.

És most, sok évvel később, hogy nem színészként, de rendezőként lett egy sikeres, elismert filmed, hogy érzed magadat? Most már pár hét elteltével biztosan sok vetítésen és interjún vagy túl.

Én mindig is egy egészségesen exhibicionista ember voltam, ebből gyerekkoromban is sok problémám volt, mert mindig vágytam az elismerésre, a figyelemre. És amikor valami, amire nagyon régóta vártál, hirtelen nagyon intenzíven megérkezik, fogalmad nincs, hogy mit kezdj vele, és rájössz, hogy amúgy annyira mégsem egy különleges érzés, mint amennyire idealizáltad. Az a valóság, amikor találkozom valakivel, és a szemembe néz, és azt mondja, hogy “Nagyon tetszett a filmed és nagyon sokat jelentett nekem”. Viszont mindenképp hatalmas sikernek élem meg, hogy felkerültem a magyar filmesek „térképére”, azt pedig szintén, hogy a Dívák a Verzió nyitófilmje lett. Mindig nagyon szerettem ezt a fesztivált. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a Sundance-re nem jutott be.

Miért nem jutott be a Sundance-re a film?

Visszagondolva, egyrészt a pandémia miatt is kevesebb filmet válogattak be. Végül annyira, hogy ha jól emlékszem, alig volt európai film a fesztiválon, csak egyetlen svéd film. És közben párhuzamosan az amerikai dokumentumfilmes válogatásba bekerült egy film, ami három amerikai tizennyolc-húsz éves lányról szól, az a címe, hogy Cusp, és valószínűleg ebben az egész fesztiválszezonban egy csomó helyről kigolyóz minket az a film. Mivel a Cusp is doksi, ráadásul, szinte már fikciós filmes vizualitással felvett film, látszik rajta, hogy elég komoly budgetből készült. Meg valahogy a tény, hogy amerikai, azt jelenti, hogy angolul beszélnek benne és nem egy feliratot kell olvasnod az egész film alatt. Persze teljesen más a két film, összehasonlíthatatlanok, de egy fesztivál nem engedheti meg magának, hogy a 8-10 darabos válogatásába két olyan filmet rakjon be, ami három 20 éves lányról szól, amikor annyi probléma van a világban.

Dívák (2021)

Milyen hatással van rád és rátok most ez az egész ilyen hirtelen hírnév? Hogyan birkóztok meg ezzel mind a négyen, van vagy volt ebben valamilyen segítségetek? Kell egyáltalán?

Egyértelműen kell. Szarajevóban, amikor először látták közönséggel közösen ezt a filmet a lányok, ott volt egy nagyon komoly mélypont a mi kapcsolatunkban is, mert én sem figyeltem oda annyira rájuk, amennyire a helyzet megkövetelte volna. Ezért úgy döntöttünk, hogy amikor a pesti bemutató lesz, akkor előtte elmegyünk közösen pszichológushoz, akivel két órát beszélgettünk. Szani még Spanyolországban volt, ezért online csatlakozott, ami egy kicsit nehézkesebbé tette a kommunikációt, és persze maga a tény is, hogy négyen voltunk. Sajnos nem érintettünk mindent, sőt igazából csak kevés dolog tudott följönni ennyi idő alatt. Viszont az, hogy elmentünk együtt, az megint csak ilyen pici dolgokat a kapcsolatunkban kibogozott. Szintén nagyon fontos volt, hogy aznap, amikor a vetítés volt, elmentünk megcsináltatni a közös tetoválásunkat, és így a vetítés előtt a napunknak a felét együtt töltöttük, ezért volt egy érzelmi kapcsolódás közöttünk. És hogy aznap ennyire intenzíven együtt voltunk, az azt eredményezte, hogy amikor vége lett a vetítésnek a Trafóban, akkor én csak megfogtam az Emese kezét, az Emese megfogta a Tina kezét, a Tina megfogta a Szani kezét, a Szani zokogott, és akkor így egyszerre valahogy lerántottuk egymást a földre, és oda guggoltunk az első sorba. Nem hallottuk, ahogy tapsolnak az emberek, mi csak összeölelkeztünk. A Szani zokogott, azt mondogatta, hogy “Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm”. Mindannyian azt mondogattuk, hogy nem, én köszönöm, nem, én köszönöm. És ez egy ilyen annyira gyönyörű szép, közös pillanat volt.

Milyen szempontokból élitek meg különbözően a lányokkal a film sikerét?

Hát az a nehéz, hogy alapvetően a kettő dologgal teljesen más érdekeink vannak, más lehetőségeink vannak a filmmel kapcsolatban. Végeredményben az történik, hogy én csináltam egy debütáló filmet, amire kapok egy csomó pozitív visszajelzést, és nekem ez a szakmai életemben nagyon sokat fog segíteni. És ehhez képest a lányoknak is én azt gondolom, hogy pozitív a végkicsengése, de nem áltatom magamat, hogy nekik ez ugyanakkora lehetőség, mint amekkora lehetőség ez nekem rendezőként. Persze ők ki tudnak ebből egy csomó mindent szedni, és nagyon izgalmas, és ők is kapnak a figyelemből, de azért nem ugyanakkora szeletet, mint amekkorát én. És emiatt ez egy kiegyensúlyozatlan helyzet.

Szerinted mit kaptál ettől a filmtől?

A legnagyobb hozadéka az volt, hogy rájöttem, francnak kell folyamatosan a sikert hajkurászni, amikor ebben az egészben nem ez a fontos. Nem az anyagi siker, meg nem a karrieredben az előrelépés, ami a legfontosabb, hanem inkább emberi dolgok. Sokkal értékesebb néha, hogy ezáltal lett három olyan kapcsolatod, ami felejthetetlen, ami egy emlék, ami egész életedben ott van, és boldoggá tesz téged, és nemcsak téged, hanem őket hármójukat is. Például tegnap Szani a közös díva csoportunkba beírt, hogy iszonyatosan szarul van lelkileg. Két másodperc múlva mind a hárman már válaszoltunk, és három perc múlva már videócseteltünk. Szani kint az erkélyén, Marbeillán cigizett, Emese éppen vacsit csinált, Tina pedig a macskájával héderelt a kanapén, és beszélgettünk, és megvigasztaltuk közösen Szanit. Ez olyan volt, mint egy ilyen szuperhős gyűlés, Szani föllőtte a jelzést, hogy szarban van, és mi megjelentünk a kis ablakokban, és rögtön átbeszéltük. Egy fél órát beszélgettünk, egy idő után már csak poénkodtunk, jókat röhögtünk. Tehát ez a közösség nem alakul meg a film nélkül, és ez sokkal többet ér bármi materiálisnál.

Dívák (2021)

Úgy vettem észre, hogy a filmben a lányok viszonylag hamar megnyílnak neked, beengednek a otthonukba, a munkahelyükre. A valóságban hogyan ment az ismerkedés? Volt ennek valami felvezetése?

Az első alkalommal, amikor találkoztunk és szóba jött az, hogy filmet szeretnék csinálni, akkor csak fotókat csináltam, és a második alkalommal, amikor találkoztunk, akkor már az első pillanattól kezdve ott volt nálam a kamerám, és tök fontos volt, hogy visszatartsam az olyan találkozókat, amikor nincsen kamera, mert egyrészt valahogy ösztönösen éreztem, hogy a mi kapcsolatunk változása az fontos lehet akár a film részeként. És az is lett. Ezt tök szépen mondta valaki, akivel beszélgettem, hogy ennek a filmnek nem is az a kérdése, hogy a lányok közül ki a főszereplő, hogy a Szani, az Emese, vagy a Tina, vagy esetleg én, hanem van egy ennél is nagyobb főszereplő, és az a négyünk kapcsolata és a kapcsolatnak a változása, ahogy ők fokozatosan megnyílnak nekem, mert ez az egész filmnek a drive-ja.

A Dívák nézése közben két sorozat jutott eszembe, az Euphoria és a Sex Education. Ezek mennyiben ihlettek meg? Miket emeltél át a sorozatokból?

Nagyon, nagyon. Hát az Euphoriának a zenéi azok voltak referencia filmzenék bizonyos helyeken, sőt, konkrétan vágás közben használtunk az Euphoriából zenét, és aztán amikor beszélgettünk a zeneszerzővel, a Bartha Márkkal, akkor arról beszélgettünk, hogy hogyan lesz nem a lemásolása, hanem valahol azt a hangulatot hogyan tudjuk megragadni, ami az Euphoria filmzenékben van. Szóval az Euphoria főként zeneileg, meg részben vizuálisan is talán, illetve a narráció stílusában. A narráció és kép viszonyához tök sokat néztük, amikor az Euphoriában a részek elején valaki elkezdi mesélni a gyerekkorának a történetet, és van egy ilyen lazán összefűzött asszociatív képi folyam. Amikor a narrációt írtam, és gondolkoztunk azon, hogy hogyan lehet ezeket a részeket fölépíteni, ehhez akkor sokat néztem vissza az Euphoriát.

A Sex Education pedig, én egyszerűen csak szerelmes vagyok abba a sorozatba. Nekem az a lélekbalzsamom, és amikor a harmadik évadnak vége lett, akkor olyan sorozat utáni depresszióba estem, hogy szabályosan hiányoztak a szereplők. Szóval konkrét, stílusbeli dolgokat abból szerintem nem vettünk át. Egyszerűen az, hogy a Sex Educationt nézve vált végképp egyértelművé, hogy mennyire imádom az amerikai coming of age történeteket. Talán az, hogy a Díváknak is egy kicsit ilyen hangulata lett, vagy hogy ez is valahol egy ilyen könnyed coming of age film stílusában mesél, az annak is köszönhető, hogy én ezt elfogadtam, hogy én imádom ezt a műfajt, és én tök szívesen csinálok így filmet.

Van valami, amire ráébresztett a film készítése?

Arra ráébresztett, hogy ebben a filmben én megtaláltam valamit, ami azt gondolom, hogy a későbbi munkáimban, hogyha lesznek majd még későbbi filmjeim, akkor valami hasonló hangon szeretnék megszólalni, mivel nagyon önazonos lett ez a film, főleg a közvetlenség, ami ebben a filmben van. Lehet, hogy fogok olyan filmet csinálni, amiben objektív megfigyelőként vagyok jelen, de jelenleg azt gondolom, hogy én ezt tudom és ezt élvezem a legjobban, amikor ennyire részt veszek és involválódok ebben az egész folyamatban. Szóval ráébresztett a film, hogy mennyire szeretem ezt a stílust. Persze nem biztos, hogy ha készítek még egy filmet, az ennyire gyorsan lesz vágva és ennyi zene, animáció és narráció lesz benne. Ezek eszközök, de maga az egésznek a lényege az szerintem maradni fog.

Dívák (2021)

Több olyan jelenet van a filmben, ami a cselekmény szempontjából nem annyira fontos. Inkább a karakterek bemutatását, vagy az atmoszférateremtést szolgálja, mint amikor például Emese bemutatja a szobájában az éjjeli szekrényét, a sminkecseteket, az ollót, vagy amikor Szani sokadszor beszél lefekvéskor arról, hogy mennyire kimerült. Mi alapján döntötted el, hogy melyik jelenet fontos és melyik nem, melyik kerüljön be a filmbe?

Persze volt egy történeti váza, meg egy íve a filmnek, de nekünk az nagyon-nagyon fontos volt a vágóval, Láng Alexandrával, hogy semelyikünk se szereti azokat a filmeket, amikor minden jelenetnek nagyon erőteljes funkciója van, vagy minden jelenet a történetmesélést lendíti előre, amikor nincsen egy filmben időnk elidőzni egy karakteren, kicsit árnyalni, mert minden jelenetnek van egy ilyen erős funkciója, hogy na, most ők összevesznek, most derül ki ez az információ. Ügyeltünk, hogy ne csak ezekből álljon a film, és egy fontos dolog a Dívák kapcsán, hogy egy erős érzelmi dramaturgiát akartunk fölépíteni, szóval kevésbé a történetet néztük, hanem egy érzelmi ívet, hogy például ott most nagyjából mennyire kötődsz a lányokhoz érzelmileg, és ezt a kötődést, ami fokozatosan, remélem, kialakul a nézőben a film során, milyen jelenetekkel tudjuk felépíteni. Szóval ez volt a vezérfonal, és rengeteg, szerintem jó és értékes és vicces és izgalmas jelenetet kellett kihagynunk a filmből azért, mert vagy már túlnyújtották, túlbeszélték a dolgokat, vagy ezt az érzelmi kötődést nem segítették, esetleg megbonyolították ezt az érzelmi kötődést. Nehéz az érzelmeket intellektualizálni egy ilyen folyamat során, és nem szeretném azt mondani, hogy megérzés alapján is válogattunk. A mai világban a megérzést egy szakrális, humbug dolognak is lehet értelmezni. “Jaj, a srácnak fogalma nem volt, hogy mit csinál, ezért utólag úgy magyarázza, hogy a megérzései vezették.” És ha ehhez még hozzátesszük, hogy amúgy tarot kártyát is vetek magamnak, akkor egy hülye spiri raszta gyereknek fognak tartani.

Általában mit jelent a dokumentumfilmeknél, hogy vannak jelenetek, amiket manipulálni kell, le kell sarkítani? Nektek melyik jelenetet kellett? Vagy mindent azért, hogy beleférjen az időkeretbe?

Onnantól kezdve, hogy valami vágva van, az már egy manipulált dolog. Az a te felelősséged rendezőként, hogy milyen felelősséget érzel azért a valóságért, amit magad előtt látsz, hogyan találod meg annak a valóságnak az igazságát, és ezt hogyan tudod elmesélni hitelesen. Szóval ez egy nagyon fontos háromszög. Én amikor fölfogtam, hogy mire gondol Almási Tamás, az osztályfőnökünk ez alatt, akkor az egy hatalmas reveláció volt. Tehát van egy valóság, ami itt van előtted, amit fölveszel, az még csak maga a valóság. Az, hogy te itt ülsz, és miközben beszélek, engem nézel, az ennek a valósága. Az, hogy neked ebben a helyzetben mi a viszonyod ehhez az egész beszélgetéshez, az lesz ennek az egész helyzetnek az igazsága, amit én csak érzékelhetek a saját szűrőmön keresztül. Ehhez tök fontos, hogy bármilyen részleteit mutatom be ennek a dolognak, az már az én értelmezésem. És akkor jön a hitelesség, hogy a néző azt érzi-e, hogy az, amit lát, az a hiteles valóság. Valahogy e között a három között kell egyensúlyozni, amikor dokumentumfilmet készítesz. Rengeteget csalsz. Például néhányan észrevették, hogy van olyan jelenet a Dívákban, ami mintha egy napnak a története lenne, és Emesének öt különböző haja van. Ez azért van, mert különböző napokon lett fölvéve. Minden más napon történt, és abból vágás során csináltunk egy napot, mert azt éreztük, hogy az érzelmi hitelesség sokkal fontosabb, mint az, hogy most ugyanolyan haja van-e Emesének, amit amúgy gyakran észre sem vesz az ember. Én ennél nagyobbakat se veszek észre gyakran filmekben. De nem az a fontos, hogy mikor vettük fel, hanem, hogy én érzékeltem valamit ebből a történetből, és hogy én annak megpróbáljam az igazságát megtalálni. Az az én felelősségem, hogy csak azért ne ferdítsem el az igazságot, hogy meglegyen a filmem.

Ki tudnál emelni egy jelenetet, ami nagyon jól sikerült, de végül nem került be a filmbe?

Egy dolog jut eszembe, ami egy picit hiányzik nekem a filmből, de az egyszerűen nem fért bele, szóval nem azért nem, mert valamit rossz irányba vitt, amikor az Emese ilyen hipochondriája egy kicsit árnyalódik, és arról beszél, hogy aznap amikor a városban utazott egy buszon, felszállt egy rohadó kezű ember a buszra, és megfogta a kapaszkodót. És aztán azt mondja, hogy na, ő ezért nem fogja meg a kapaszkodókat soha. És azóta nézi, ahogy az emberek megfogják a kapaszkodókat, és hogy “Ember, hát le fog rohadni a kezed!”. És aztán megfognak minden kilincset, és átadják egymásnak a betegséget, és így terjed a dolog, és így nagyon beleéli magát. Amúgy iszonyatosan vicces, ahogy ezt elmondja, és ez végül kimaradt.

Dívák (2021)

Talán nem vitás az, hogy a film vágása, köszönhetően Láng Alexandrának, gyakran operál a lányok olykor önreflexív, mindenesetre a kontextus által a legtöbb esetben humoros gondolatainak kiragadásával. Ezzel akár egy görbe tükröt mutatva. Az a kérdésem, hogy a szerkesztés melyikőtök ötlete volt?

Közös. Nagyon-nagyon sok ötlet volt. A vágás elején sok ötlet Gelléri Palinak, a film akkori dramaturgjának az ötlete volt, például azt hiszem, az az ötlet tőle jött, hogy egy flashback szerkezetet próbáljunk ki abból az estéből, amikor a Szani berúgott, és ott próbálja felidézni, hogy mi történt, bár lehet, hogy Szanditól jött. Aztán abból például ő egyedül vágott először egy első verziót, és körülbelül az egy olyan jelenet, ami a legelső verziójától kezdve egy-két másodpercet változott, és azóta megmaradt ugyanúgy. Mint a cím. Szóval én azt gondolom, hogy ez közös munka, de hát persze magában a vágás stílusában, a vágás ritmusában és néha szerintem jóleső ritmustalanságában nagyon erősen ott van a Szandi és az ő ízlése. Csak azért nehéz ezt elkülöníteni, mert ugye mi tizenegy éve párkapcsolatban is vagyunk, szóval amúgy nagyon sok mindenben azért hasonló az ízlésünk, de szerintem a filmkészítés során jól ellenpontoztuk egymást, meg értettük.

Mi volt a két ellenpont?

Szandi nagyon szereti a nagyon laza szerkezetű, kicsit amatőr filmesebb, lazább, könnyedebb dolgokat, én meg néhány helyzetben szeretek a rendszerekhez ragaszkodni. És ebben szerintem egy nagyon jó, húzom-eresztem viszony volt bennünk, hogy ő nagyon sokat lazított a szerkezeten, én meg sokszor fontos pontokon ragaszkodtam olyan dolgokhoz, amik meg összetartják ezt a dolgot, és így egyszerre laza tud maradni a film, miközben szerkezetileg sem esik szét, és egy érzelmileg és intellektuálisan is végigkövethető történetet nézel, ami közben nagyon lazán van összefűzve. De aztán ezek így közben változtak is. Azért nehéz ezt leegyszerűsíteni, mert biztos volt olyan, hogy valamiben én akartam lazább lenni, és ő ragaszkodott valami szerkezeti elemhez.

Mit tanácsolnál egy kezdő dokumentumfilm-készítőnek?

Ezt nem csak dokumentumfilm-, hanem bármilyen fiatal alkotónak, azt, hogy ne az legyen a fejében, hogy mi lesz majd a végeredmény. Élvezze ki a folyamatot, mert nem a görcsös megfelelni akarástól lesz valami jó. Ha nincs benned, nem mondom, hogy tehetség, mert nem szeretem ezt a szót, de hogyha nem egy olyan dolgot választottál éppen magadnak, ami nagyon a tiéd lenne, akkor nem attól lesz az jó, mert görcsösen azt akarod, és meg akarsz felelni belőle, és nagyon sokat nézed, hogy hogy szoktak ezek a dolgok jók lenni. Akkor lesz jó, hogyha megtalálod azt, amiben te jót tudsz alkotni. Hogyha azon feszülsz végig, hogy mégis hogyan tudod így kiokoskodni azt, hogy ez jó legyen, annak szerintem nem lesz jó a vége. És tudod mi a legrosszabb? Hogy nem is az a lényeg, hogy nem lesz jó a vége, és majdnem nem mondtam a legfontosabb részét. Az a lényege ennek, hogy még ha jó is lesz a végeredmény, hogyha te végigdolgoztál úgy két-három évet, hogy nem élvezted, mert végigfeszültél ezen a dolgon, akkor nincs értelme. Három-négy év az életedből túl sok idő, hogy idegeskedésre pazarold.

 

Borítókép: Adrián Zoltán