A Chagrin Valley Nathalie Berger svájci filmkészítő második egész estés dokumentumfilmje. A politikai és társadalmi ügyekben elkötelezett rendezőnő első alkotása a fizetetlen gyakornoki munka ellen fellépő fiatalokról szólt A nevem gyakornok (Call Me Intern) címmel. Dokumentumfilm-készítő mesterdiplomájának megszerzése után fejezte be második filmjét, melyben a rendezés mellett a forgatókönyvírás és a vágás is az ő munkája. Alanyait egy egyesült államokbeli idősek otthonának lakói és dolgozói között találta meg, az ő mindennapjaikat, emlékeiket, álmaikat mutatja be a Chagrin Valley, azoknak minden vidámságával és szomorúságával együtt.

A filmet nézők fejében esetleg megszülethet a gondolat: vajon a főszereplők, akik kiszolgáltatott idős emberek, saját akaratukból élnek ebben az otthonban, vagy mások döntöttek sorsukról a fejük felett. Az önrendelkezés joga az emberi méltóság alapjogának egy olyan eleme, mely kimondja, hogy minden személynek joga van saját teste és sorsa felett rendelkezni. Fontos kritérium azonban a jogszabálynak az a része, mely az adott személy döntésképességének megítélésére vonatkozik. Az önrendelkezés joga ugyanis mindaddig érvényes csupán, amíg a szóban forgó döntéshozó minden tekintetben (testi, lelki, szellemi épség) döntésképesnek bizonyul. Előfordulhat ugyanis, hogy valaki olyan fizikai vagy mentális problémával él együtt, amely nagyban befolyásolja ítélőképességét arról, mi az egészséges és jó neki. A filmben szereplő idősek nagy többsége is demenciával küzd, mely egy olyan, az agy fokozatos leépülésével járó betegség, ahol az érintettnek emlékezetkiesése lehet, nyelvi nehézségei akadhatnak vagy a problémamegoldó képessége szűkülhet be akár nagymértékben is. Az ilyen vagy ehhez hasonló tünetegyüttesek magas fokú veszélyt jelenthetnek például egy egyedül élő betegre, hiszen könnyedén a saját testi épségére veszélyes szituációkat teremthet, akár csak egyszerű hétköznapi feladatok elvégzése közben is. Mindezek tükrében vizsgálva a kérdést már sokkal inkább juthatunk arra a következtetésre, hogy jobb döntés ilyen intézetekben ,,elhelyezni” az arra rászorulókat a balesetek elkerülése érdekében, még akkor is, ha esetleg ők maguk szívesebben maradnának saját otthonukban.

Jelenetkép a filmből

“Ez a te utcád?” “Bárcsak az lenne.” – hangzik el az egyik legelső beszélgetésben Angela, az egyik lakó és Ida, az ápoló személyzet egyik tagja között. Ez, és nem sokkal később egy másik rövid párbeszéd során kapjuk meg az első utalásokat arra a párhuzamra, amit a film az idősotthon sztereotipikus amerikai kertvárosi kinézete, valamint azok között a körülmények között von, amikben a két ápolónő felnőtt, és amikből a mai napig próbálnak kitörni. Ida említi például, hogy a férjét meglőtték, és emiatt lebénult, tehát nagyrészt egyedül kell rá, valamint a hét gyermekére is vigyáznia. Chanelle arról beszél, hogy a környékén, Harvest Drive-ban, rengeteg problémát okozott a drogfogyasztás, valamint az ehhez kapcsolódó bűncselekmények, illetve, hogy fiatal korában neki is sok összetűzése volt a rendőrséggel. Mesél még emellett arról is, hogy az ő családjában is voltak dílerek, és ha a zenében nem találja meg a hivatását, valószínűleg ő is rabja lett volna ennek az ördögi körnek. Ezek alapján az idősotthon egy olyan helynek tekinthető, amely a lakóinak egy bizonyos komfortzónát jelent, valamit, amit (feltételezhetően) egész életükben ismertek, amihez hozzá vannak szokva és ahol jól érzik magukat, míg az ott dolgozóknak inkább egy célt, egy veszélyes és stresszes környezetből való kitörést szimbolizál.

Ida egyébként beszél is arról, hogy szerinte hogyan is nézne ki egy ideális otthon, és amit leír, az nagyjából megegyezik az idősotthon kinézetével. Azonban nem csak a kinézet, hanem valószínűleg a közösség is igen fontos szerepet játszik ebben a bizonyos idillben, amit az ott dolgozók, vagy legalábbis Ida kialakítottak a hellyel kapcsolatban. Ez nagyrészt a lakókon tapasztalható, méghozzá abból, hogy a demenciából adódó elkerülhetetlen nehézségektől eltekintve igencsak boldognak tűnnek, gyakran beszélgetnek egymással, érdeklődnek egymás iránt, és a személyzettel is jól kijönnek a legtöbb esetben.  Ezek mellett a Chagrin Valley olyan szempontból is szembeállítja a két világot, ami a szociális státusz helyett inkább egy emberi életpályára reflektál. Míg a bent lakó időseknek ez a hely egy nosztalgikus hangulatú, múltjukat felidéző „végállomás”, ahova egyszer mindenki eljut (ahogy ezt Florence is említi), az ápoló személyzetnek vagy akár a stábnak is ez csak egy átmeneti állapot, ahonnan még továbblépnek, lesznek további céljaik, amiket meg akarnak valósítani, és bár egyszer valószínűleg ők is ebben a helyzetben lesznek, egyelőre még csak „átutaznak”, amiből tapasztalatot meríthetnek.

Jelenetkép a filmből

A kamera, illetve egy stáb jelenléte egy ilyen idősotthonban lehetne elidegenítő, hagyhatná nézőjét belekényelmesedni egy „távoli szenvedés” látványába, ami által a nézés kimerülne abban, hogy sajnálattal fordulunk az állapotuk miatt kiszolgáltatott idősek felé. Azonban a rendező itt nem hagyja ezt megtörténni. Elsősorban embernek mutatja alanyait, és nem engedi, hogy a betegség határozza meg őket. Erre szolgál például az, hogy többször meghallgathatjuk Florence reflexióját saját helyzetére, illetve, hogy minden lakót látunk saját környezetében önállóan tenni-venni, bepillantást nyerünk az apró, néha humoros részletekbe is. Ezt az alapvető hozzáállást támasztja alá a kamerakezelés is. Feltűnő, hogy amikor a külső terekből, az ápolók életéből átváltunk, akkor felvesszük az idősek tempóját. A kamera sokszor statikus vagy lassan mozog, a vágásokra sem jellemző a gyorsaság. Ez ad a filmnek egy nyugalmat árasztó hangulatot, ugyanakkor magába foglalja azt a mozdulatlanságot is, ami az itt élők életét jellemzi.

Emellett figyelemre méltó az is, ahogy a kiszolgáltatottabb helyzetekben igyekszik megőrizni az alanyai méltóságát távolabbi nézőpontok választásával, azzal, hogy arcukat nem mutatja, vagy éppen azzal, hogy közelikkel elveszik a részeletekben, és nem a szituáció egészére koncentrál. Alapvetően érezhető az, hogy a rendező egy bensőséges, intim légkört alakított ki, hisz ezek az emberek megbíznak benne, szívesen beszélnek vele, és engedik be az életükbe.

Hogyan lehet tehát egy idősotthonban élőkről és dolgozókról szóló film úgy kifejező és érzékletes, hogy közben mégsem minden másodpercéből a lehangoló gondolat sugárzik, miszerint az öregedés, a fokozatos szellemi és fizikai leépülés elkerülhetetlen, és életünk véges? A Chagrin Valley remek példa erre. Az emberi méltóság megőrzése nehéz feladat lehet egy olyan film forgatása során, melyben a szereplők többsége ápolásra szoruló, sokszor kiszolgáltatott helyzetben lévő felnőtt ember. Azzal, hogy a rendező teret ad maguknak az időseknek is – az ápolók és a bent lakók ugyanis közel azonos arányban szólalnak meg –, olyan kiegyenlített nézőpontot teremt meg, melybe belehelyezkedve a néző nem sajnálatot érez az idősotthon lakói iránt, hanem figyelmesen hallgatja őket és tisztelettel, valamint beszélgetésre méltó partnerként tekint rájuk. Ugyanez elmondható a dolgozókról szóló felvételekről is. Mind az idősek, mind a rendező tisztelettel fordulnak feléjük, bemutatva a mélységet, melyből közülük többen jöttek, ugyanakkor teret adva a fényesebb jövőről szóló álmaiknak is. Ezáltal egymásra vonatkoztatja az elmúlás csendjét és az élet hangzavarát, melyek elválaszthatatlanul olvadnak össze a Chagrin Valley lakóinak és dolgozóinak mindennapjaiban.

Források:

https://u-szeged.hu/efop362-00007/minden-szocikk/onrendelkezesi-jog
https://szocialisportal.hu/mi-a-demencia/
https://www.swissfilms.ch/en/person/nathalieberger/BA5F79D1687347498B7560D439723097

Czervan Viktória, Molnár Martin, Tóth Anna Boglárka
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék