Központi buszpályaudvar - Daniela Esposito recenziója

Oszd meg verziós élményeidet

A Központi buszpályaudvar Tomáš Elšík filmrendező elégikus, zaklatott hangvételű tanulmánya az identitásról, a hovatartozásról és az ember társadalmi-kulturális viszonyairól. A film középpontjában a világ egyik legnagyobb buszpályaudvara, Tel-Aviv Központi buszpályaudvar néven ismert, szinte elpusztíthatatlan betonmonstruma áll. Maga a rendező jobbára csöndesen a háttérbe vonul, a történetet pedig elsősorban a film központi szereplője, a pályaudvaron valamiféle sajátságos otthonra lelő Yonathon Mishal segítségével mondja el.

Megnézem az előzetest (angol nyelvű)

A tervezőasztalon már 1967-ben létező, de egészen 1993-ig fel nem épített pályaudvarra a közvélemény hamar ráragasztotta a Fehér elefánt nevet, utalva a mondára a királyról, aki egyik ellenségének egyszer egy elefántot ajándékozott. Ez az elefánt aztán hamarosan az ellenséges uralkodó országának minden erőforrását felemésztette, és így a pusztulásba taszította azt – nem is lehet ennél tökéletesebb módon legyőzni egy ellenfelet. Ezt a Fehér elefántot azonban maga az izraeli kormány építette, hogy az embereket az épületkomplexumban ugyancsak helyet kapó bevásárlóközpontba csalogassa. Az üzlethelyiségek jó részét magánvállalkozóknak adták el, hogy enyhítsenek az eladósodott ország helyzetén. Utóbb azonban, mivel az ígért üzleti siker elmaradt, sok tulajdonos feladta üzletét, és sikerrel fogta perbe a kormányt. Így most a pályaudvar egy része saját kudarca mementójaként teljesen elhagyatottan áll, és a fehér elefánt legendája máig sötét árnyékként lengi körül.

A központi pályaudvarnak nem csupán a belső szerkezete hozza zavarba az embert; az épületet más szempontból is sok ellentmondás övezi. Egyes részeiben pezseg az élet, a filippínó kifőzdéktől a keresztény templomig számos olyan helynek adva otthont, ahol a társadalom peremén élő bevándorlók összegyűlhetnek – más részei viszont sivárak és üresen konganak. Az egyik itt dolgozó asszony munkája árnyoldaláról beszélve elmondja, nem mehet haza, hogy a haldokló anyja mellett lehessen, mivel utána az izraeli kormány nem engedné vissza az országba. Így most kevés pénzért kell sokat dolgoznia, hogy a Fülöp-szigeteken maradt családját támogatni tudja. Egy másik, afrikai bevándorló már tizenhét éve dolgozik a pályaudvaron, ám az izraeli napot hosszú műszakjai, illetve az épület kialakítása miatt csak elvétve látja. A pályaudvar számukra, de rajtuk kívül rengeteg hajléktalan, prostituált és denevérkolónia számára is gyakorlatilag az otthont jelenti.

A Központi buszpályaudvar sokszor inkább afféle művészi megnyilvánulásnak tűnik, mint dokumentumfilmnek. A sokszor kísérletező módon szemcsés felvételeket tűéles, a pályaudvart benépesítő denevérekről és bogarakról készült közeli képek váltják, még jobban kihangsúlyozva, hogy mekkora épületről is van szó valójában. A brutalista építészetről készült nagy mozit idéző felvételekkel Elšík magára az épület formavilágára is ráirányítja a figyelmet. Ezzel ugyanis az azt megálmodó építész, Ram Karmi azt szándékozott elérni, hogy a kafkai, labirintusra emlékeztető falak közé érkező látogatók összezavarodjanak tőle. Elképzelése szerint a bevásárlóközpontban eltévedő emberek így sokkal nagyobb valószínűséggel adták volna át magukat a fogyasztás örömeinek. A látszólag ígéretes és társadalmilag hasznosnak tűnő épület színfalai mögött tehát a manipulatív szándék sötét erői is kitapinthatóvá válnak, s a robosztus betonfalak sem jelenthetnek védelmet a minden társadalomban elkerülhetetlenül jelen lévő politika befolyásával szemben.

Yonathon Mishal azonban azt is elmeséli, hogy a háborúktól és a kisebbségek üldözésétől sebzett társadalom kebelén a központi buszpályaudvar miként jelent egyfajta otthont is. A filmben – sokszor a külföldi turistáknak tartott idegenvezetése során – feltárja, milyen különleges viszony fűzi a borzalom határát súroló építményhez. Ez a kötődés minden bizonnyal azért alakulhatott ki benne, mert ő is itt, minden helyek egyik legvalószínűtlenebbikén lelt otthonra. Hiszen a központi pályaudvaron azok is nyugalomra találnak, akik egyébként a társadalom peremére szorulva élnek. Nem véletlen, hogy ez az épület ad például otthont a több mint ötvenezer jiddis nyelven írt könyvvel büszkélkedő jiddis múzeumnak, ahol a kötetek, Izrael feledésbe merült jiddis íróihoz hasonlóan, polcra téve sorakoznak; ez utóbbiak– ahogy a múzeum tulajdonosa is kifejti – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az ország olyanná válhasson, mint amilyennek ma ismerjük. A múzeumot az ő tiszteletükre hozták létre.

A társadalom számkivetettjeivel szemben megjelennek azok is, akik – a pályaudvaron áthaladó fiatal sorkatonákhoz hasonlóan – inkább idomulnak hozzá. Egy katonalány az egyenruha által megteremtett szolidaritásról beszél; azt viselve a kulturális különbségek feloldódnak a katonaélet szervezetében és ritmusában. Ennek ellenére Mishal okfejtése szerint a katonai hierarchiához való alkalmazkodás révén a katonák az elnyomással szemben is kiszolgáltatottá válnak. Bár úgy gondolják, a sorkatonai szolgálat által valaminek a részévé válnak, az, amihez így tartoznak, valójában nem más, mint maga az izraeli társadalom és az azt alkotó intézmények jelentette keserédes társadalmi szerződés – hasonlóan ahhoz, ahogy a vigasztalódás egyben megadást is jelent. A marginalizált és a társadalom gerincét alkotó közösségek egymás mellé helyezésekor azonban az is láthatóvá válik, hogy a buszpályaudvar maga a társadalom kicsinyített mása, egy olyan élő organizmus, amely hűen tükrözi a falain kívüli világot.

Mishal narrációja időnként már az összeesküvés-elméletek határát súrolja. A film szerintem érdekesebb lett volna, ha szélesebben merít a pályaudvart benépesítő különböző figurákból, és ha Mishal személyes történetébe is betekintést engedett volna. A sötét, szemcsés képeket néző és a nyugtalanító zenét hallgató közönségnek nem nagyon van más választása, mint tudomásul venni: a buszpályaudvar egy baljóslatú, sötét hely. Pedig véleményem szerint soha nem lenne szabad szem elől téveszteni, hogy minden dokumentumfilm egy egyéni nézőpontból megfogalmazott történet, a filmkészítő – illetve ebben az esetben a főhős – saját szubjektív tapasztalatainak összegzése csupán.

A Központi buszpályaudvar a kulturális elidegenedés, valamint az általunk benépesített és formált terek vizuálisan megragadó és lebilincselő felfedezése. A pályaudvar egyfajta antropológiai Petri-csészévé lényegül át, ahol azt vizsgálhatjuk, mit jelent tartozni valahová, és hogyan találnak – jóllehet időnként a legvalószínűtlenebb helyeken – azok is otthonra, akiknek ez korábban nem adatott meg. Ahogy a jiddis könyvtudós is megfogalmazza a filmben: „ha elfogadjuk, mekkora űr tátong aközött, amilyen a világ valójában, és hogy milyennek kellene lennie, akkor rájövünk: éppen ez az űr jelenti számunkra a biztonságot.”

írta Daniela Esposito

fordította: Pál Zsombor Szabolcs

A film része a KineDok 2020-as katalógusának és hamarosan elérhető lesz a helyi filmklubokban. További infókért a vetítésekről, látogassátok meg a KineDok Magyarország FB oldalát és honlapját.