Nem enged a ragasztó

Végső soron, attól tartok, nem az számít, ami egykor valóban megtörtént velem, és nem is az a néhány részlet, ami, ki tudja miért, megragadt a fejemben, hanem csupán az, amit ezekből a törmelékekből utólag képes vagyok létrehozni. Azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé hiszek a saját emlékezetemnek. Nem azért, mert a kontúrok elkezdtek volna elhomályosulni, az majd a következő lépcsőfok lesz alighanem, inkább, mert túl sokszor kaptam rajta magam, hogy bizonyos dolgokat úgymond átértékelek. Vagy mondjuk: újra gondolok, felülbírálok, ha meg épp nem is tagadom őket. De hát miféle forgácsai azok a valóságnak, amelyeket tíz vagy húsz év távolából – hogy messzebb egyelőre ne menjünk –, egyszerűen át lehet értékelni? Miféle képlékeny anyag ez? Egy ideje már – nyilván ösztönös önvédelemből – nem is akarom érteni, pontosabban nem érteni akarom azt, amit fel tudok idézni, nem összefüggéseiben szeretném a dolgokat látni, hanem a maguk lecsupaszított, esetleges, esendő módján. Ez lenne a tisztább emlékezet felé vezető út, miközben tudom, hogy ez is önbecsapás csupán, legfeljebb egy tetszetősebb formában. Az idővel nemigen vehetjük fel a harcot annak tudatosítása nélkül, hogy a totális és katasztrofális vereség semmi esetre sem kerülhető el végül. De ez a mérkőzés nem is a győzelemről szól, hanem a józan ész megtartásáról, ameddig az csak lehetséges.

Mindezt mondom azért is, mert a kérdésre, hogy húsz évvel ezelőtt mit gondoltam, mondjuk úgy, a világ állásáról, a mai válaszom alighanem csupán egy igencsak megkérdőjelezhető rekonstrukciós kísérlet lehet, melyben egy negyvenes faszi próbál meg utólagos értelmezéseket, világmagyarázatokat, ne adj’ isten életbölcsességeket adni egy húszéves srác szájába. Hogy mindkettő én volnék, amolyan balesetnek tűnik csupán.

2003 nyarán például az időm egy jelentős részét azzal töltöttem, hogy fémlapáttal próbáltam felkaparni egy kézilabdapálya ipari ragasztóval rögzített rekortán borítását az aszfaltról. Azaz, máris korrigálnom kell, valójában nem is volt az olyan sok idő, ellenben akkor is, most is, végtelen kínszenvedésnek tűnt és tűnik. Nem engedett a ragasztó, a lapát meg ugyan sok mindenre jó, de az efféle kaparászásra pont nem. Hogy miért ez jutott eszembe, amikor felmerült, mire gondoltam húsz évvel ezelőtt, fogalmam sincs. De tény, rögtön ez a kép ugrott be. Bizonyára nem véletlenül. Így hát kénytelen vagyok ebből dolgozni. Egyetemista voltam, a legtöbb barátomhoz hasonlóan nyáron is bent maradtam a koliban. Ez volt akkor az otthonunk, hová mentünk volna? Haza? Az hol van? Az ajánlat szerint, ha felkaparjuk azt a szerencsétlen pályát, egy vagy két havi kollégiumi díjat elengednek. A munka jellegéhez képest nem is tűnt különösebben nagyvonalúnak a felajánlás, de hát a nagyvonalúság, amennyire meg tudom ítélni, már akkor sem tartozott a társadalmi érintkezés alapvető jellemvonásai közé. Szóval nyár volt, rohadt meleg, meglehetősen nagy unalom a felszínen, egy változó világ a távolban, egy változni nem akaró a közvetlen közelünkben, és viszonylag elviselhető zaj mindenütt.

A világpolitikában épp új korszakot hirdettek, a terror elleni világháború kiteljesedőben volt, de mindez tényleg messze történt, itt az ország épp tűkön ülve várta, hogy végre ismét és immár végleg csatlakozzon Európához. Ezt így mondták akkoriban, mintha egyébként nem lettünk volna Európában amúgy is. Úgy, ahogy. Például ma, húsz évvel később is úgy vagyunk benne, mintha ott se lennénk. Talán, ha sok minden más nem is, de az kiderült azóta, hogy az országok nem mozognak mégsem olyan könnyen, mint ahogy azt remélni lehetett akkor. Már ha tényleg lehetett, és nem csak az emlékezetünk csap be ismét.

A ragasztó mindenesetre rohadtul nem engedett. Emlékszem, sajgott a tenyerem a lapát nyelétől, alig maradt rajta bőr, a dobozos sört is nehezemre esett utána megmarkolni. Persze csak megoldottam valahogy.

Nem akarom mondani, hogy kik laktak abban a kollégiumban akkor és korábban, és nyilván azóta is. KCSSK, ha mond valamit, Budaörsi út. Az A-épület tetőajtaját le kellett hegeszteni, mert folyton beosontak az öngyilkosok. Ez volt a környék legmagasabb és legkevésbé őrzött épülete. Én megértem a beosonókat egyébként. Az A tetejére ugyan nem merészkedtünk ki, de a sajátunkon, a B-n rendszeresen tartottunk a tiltás ellenére is ivászatokat. Szerény négy emelet, onnan is le lehet esni persze, de azért nem olyan nagy a kísértés. Részeg pisálások a peremről érhettek volna csúnya véget is, de nem értek. Én erről tudok beszámolni.

Érzem a késztetést, hogy kimondjam, akkor még minden jónak ígérkezett, de hát pont nem éreztük a nagy ígéretek mögötti fedezetet már akkor sem. Igaz, azt sem láttuk jönni, ami pedig öles léptekkel érkezett kicsivel később. Itt, Kelet-Közép- vagy Nyugat-Kelet-Európában, hívjuk bárhogy, amolyan történelmietlen évek voltak ezek, és ebben valóban volt valami élvezetes. Rossz borok, fényes délutánok, meglepően gyorsan feldolgozható kínos szakítások, semmi extra. Az internet afféle szórakoztató elektronika volt még, nem az életünk minden szegmensét alapvetően meghatározó entitás, és főleg nem függőség, mánia, téboly, tragédia. Annyi nyomasztó dolog van, amiről el tudom képzelni, hogy meg tudunk szabadulni majd tőle – igen, a politikában is, bocs, vannak ilyen optimista elgyengüléseim. De ettől, amit akkoriban még ingyen zenék beszerzésére és lassan betöltő hülye videók nézegetésére használtunk maximum, már soha a büdös életben nem fogunk. És nem fogjuk már megtanulni jól csinálni sem, mert már nem is mi csináljuk, hanem ez csinál minket. Mindegy, ezt benéztük, és bizonyára lesz ez még rosszabb is.

2003, nem sírom vissza, igaz, 2023-at sem fogom. Vagyis ki tudja, persze. A világ nagy szörnyűségei közben – amelyekről az itt látható filmek jelentős része is tudósít – a saját szörnyűségeink szinte már otthonosnak tűnnek, ha nem is épp szeretnivalónak. Végül is elég jól megtanultuk elviselni az elviselhetetlen dolgokat. Fogalmam sincs, hogy ebből az egészből mire fogunk majd emlékezni, amikor vissza akarunk majd gondolni rá – már ha egyáltalán. Vagy tényleg annyi marad csupán, hogy nem engedett a ragasztó, nem jött fel a rekortán? Én végül is ezt sem becsülném le ennyi év távolából.

Krusovszky Dénes

Corvin mozi, 2023. november 22. 
A 20. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál megnyitója

Fotó: Varga Jennifer