Fotó: Adrián Zoltán
Amikor ezeket a köszöntő sorokat kezdtem fogalmazni, egy asszony fényképeket tett közzé szétvert arcáról a közösségi médiában. Leírta történetét, ahogy társa bántalmazta. Túlélte, eljutott a kórházba, amely feljelentést tett, de arca talán örökké viselni fogja a bántalmazás nyomait. A sokkoló képek azt szolgálják, hogy az asszony saját hajánál fogva – melyet egykori szerelme is alaposan megtépázott – kirángassa önmagát és az utolsó tíz méteren megmeneküljön. Megmutatta a sebét, hogy megmenekülhessen. Ő is, más is, akiket hasonló sebek, hasonló sors fenyeget.
Megmutatni, rámutatni a sebre. Ez rendkívül fontos.
Ezt tette Tamás, aki belenyúlt Jézus sebébe, Szent Tamás, a kételkedő és töprengő hívő, aki a valóság megtapasztalására vágyott. Talán ő volt az egyik első oknyomozó újságíró. Belenyúlni a sebbe: kétely és hit együttes gesztusa.
A sebeket megmutatni azonban nem több a látható felületet leleplezésénél. A dokumentumfilm művészete azonban elvezet oda, ahova magunktól nem jutunk el. A fenyegető káosz, az érthetetlen hálózatok világa helyett a megismerés, megértés és átélés lehetőségéig.
Fotó: Adrián Zoltán
Meggyőződésem, hogy azok a történetek, amelyeket elénk hoz a fesztivál, mindenkire tartoznak. Akár egyetlen emberi sorsot mutatnak be, akár egy kontinenseken átívelő globális problémát, és a kettő között kisebb-nagyobb közösségek, települések, egy ország ügyeit, dolgait. De miért tartozna ránk egy árvaház élete egy afrikai országban, Malawiban és benne egy tehetséges fiú életkilátásai. Miért tartozna ránk a román egészségügy kálváriája. Miért tartozna ránk Lili története, azé az 56-os magyar asszonyé, aki gyermekét hátrahagyva menekült Ausztráliába és azé a kis Lilié, akit hátrahagytak. Mi közünk hozzájuk?
Meddig tart ez a „mi”, kérdezhetném. A közösségem, akár a szűken vett vallási közösségem határáig? A településem határáig? Az én országom, nemzetem határáig? Európai határokig? Ezek az alkotások ezt a „mi”-t úgy rajzolják körül, hogy láthatóvá váljon: ezek a mi közös dolgaink. Létezik egy emberi közösség, amelybe beletartozunk, amelyet együtt alakítunk. A román korrupció ügyeiben a magunkét láthatjuk bele, az áldozatul eső fiatalok közös veszteségünk. Az árvák sorsában a saját árváinkat, az azbeszt történetében pedig a szomszédos bezárt gyár múltját fedezhetjük fel. Ez a „mi” ennek a fesztiválnak a közös nevezője, ebben a „mi”-ben átélhetjük közös embervoltunkat, amely képes legyőzni határokat, vallásokat, bőrszínt, a Kelet-Nyugat, az európai-ázsiai különbözőséget. És a paradox az, hogy éppen azáltal, hogy megmutatja, ezeknek a különbségeknek a tiszteletben tartása, a Másik Ember tisztelete a valódi létkérdés. Emberjogi kérdés.
Fotó: Ivándi-Szabó Balázs
A Buddha Afrikában című filmben a Malawiban lévő árvaházban nevelkedő fiatal, Enock egy olyan nevelőotthoban él, amelyet a buddhista kínai közösség tart fenn. Enock új kínai nevet kap, a nevelők kínaiul beszélnek hozzá, buddhista vallást gyakorol velük, kung-fu-zik, bár még ez a legjobb, ami történhet vele. A saját születési kultúrájából, nyelvéből lassan kihull. Életkilátásai otthon, a kínai árvaház falain túl rendkívül szűkek. A gyarmatosítás mai mintáinak paradox kérdései kerülnek elénk, úgy, ahogy ember voltunk története során mindig is felmerültek. Egyetlen mai, jelen idejű történetbe, egyetlen sorsba sűrűsödve, Nicole Schafer filmjében.
Meggyőződésem, hogy a jelentős alkotások mindig a láthatatlant teszik láthatóvá. Ahhoz azonban, hogy ez a láthatatlan megmutassa magát, közel kell menni, mélyen megfigyelni, odahajolni a láthatóhoz, a valósághoz. De mi az a valóság? Ezt a szót ma, a posttruth, az álhírek korában szorongva használjuk. Melyik valóságban hihetünk? Ezek a filmek nem léteznének, ha alkotóik nem hinnék, nem volnának mélyen meggyőződve afelől, hogy igazság, valóság létezik és azt érdemes keresni, kutatni.
Fotó: Adrián Zoltán
Ezek a láthatatlan, bonyolultan megközelíthető igazságok a valóság alapos kutatása mellett válnak láthatóvá tehát. Nagyítók, rettenetes igazságokat közel hozó lencsék segítségével, mint ebben a megrendítő román filmben, a Colectívben, Alexander Nanau alkotásában, amit ma este láthatunk. Amit felnagyítanak majd a lencsék, elviselhetetlen valóságdarab lesz. Ezt a láthatatlant teszi láthatóvá sokszor az a lassú, nem mindig célirányos, hanem sokkal véletlenszerűbb nyomozás, amelynek egyetlen szándéka, hogy valamit megértsen és megértessen. Valamit, amit igazságnak hívunk. Ahogy annak a román oknyomozó újságírónak nekiszegezik egy tévéműsorban a kérdést, mintegy azzal a céllal, hogy elhallgattassák, hogy mit akar ő bebizonyítani, kvázi „kinek dolgozik”. Mi a célja hát annak, aki az igazság nyomába ered? Maga az igazság.
A filmek hosszú utakat járnak be, sok várakozással, kanyarral, csalódással, mint minden keresés. A történés, az igazság feltárulkozása nem jelenti előre be magát. Várakozni kell rá. Látjuk ebben a román filmben is a megtorpanás, a kétségbeesés pillanatát. Már-már az igazság közelébe jutottak, de mégis hirtelen reménytelenül távolra kerülve tőle, amikor az újságírók már tudni vélnek valamit, a miniszter azonban sajtótájékoztatót tart, bejelenti, hogy everything is all right, hogy mindent rendben találtak a kórházi ellenőrzések során. Jó hír, hogy a filmnek még a közepén sem járunk.
Ami láthatóvá válik tehát, az a dolgok hallatlan bonyolultsága, összefonódottsága, rejtelmes szövetei. Pontosan az, ami sosem lesz elmesélhető egy bővített mondatban, csakis egy-másfél órás filmben. És pontosan az, hogy sosem egyetlen ki vagy mi áll felelősként a dolgok mögött, hanem egy sokkal komplexebb rendszer. Az elénk kerülő történetek sebek, sebek hosszú sora. Ezek a történetek jelen világunkról tudósítanak, mégis, meggyőződésem, boldogabbak és gazdagabbak lehetünk, miután megismertük őket. A megismerés és megértés, átélés ragyogása, amivel maradunk. A kaotikus felület mögé pillanthattunk.
Fotó: Adrián Zoltán
Végezetül köszönet szeretnék mondani a készítőknek, a művészeknek, filmeseknek, hogy ezek a művek létrejöttek és gazdagabbá tették világunkat. És a forgalmazóknak, szervezőknek egészen az önkéntesekig, akik azért dolgoznak, hogy ezeknek az alkotásoknak nézői legyenek. Minél több nézője – fejezném ki reményemet. Olyan nézői is, akik távol élnek a privilegizált szellemi és fizikai központoktól, mégis hozzájuthatnak ezekhez az akár sorsfordító tartalmakhoz.
Gazdag fesztivált kívánok magunknak.
Tompa Andrea