A művészetről kétféle vélekedés van forgalomban. Az emberek egy része azt várja el a művészettől, hogy kiszakítsa őket a valóságból, a fantázia, a szépség és a nemes érzelmek világába repítse, ahol minden érthető és átlátható – még ha titokzatos is – a hősök és hősnők a valóságos nyelvtől eltérő, emelkedett nyelvet használnak, nincsenek csúnya szavak, és egyáltalán, a valóságban tapasztalható zűrzavar és anarchia helyén erkölcsi rend, isteni terv, a bűnösök bűnhődése és az ártatlanok jutalma áll. Minden kislány férjhez adatik, s a bűn zsoldja a halál. Nincs hívőbb műfaj, mint egy Die Hard-epizód, vagy egy CSI helyszínelők. A tudomány és az igazság karöltve tart rendet a teremtett világban.
Az emberek más része viszont azt várja el a művészettől, hogy bevilágítson a valóság sötétjébe, ahová szabad szemmel sosem tudnánk belátni; hogy feltárja a zűrzavarnak tetsző, szétteregetett jelenben feszülő erővonalakat, szembesítsen bennünket avval, amit nem szeretnénk meglátni, mert ellentmond annak, amit tudni vélünk. Akár győzelmek, akár vereségek történetét beszéli el, tartózkodjék a teleologiától és a teológiától, szabadítson meg bennünket saját hazugságainktól. Leplezze le előítéleteinket, balítéleteinket, szabadítson meg a babonától és mutassa meg az igazság hallatlan bonyolultságát.
Az elsőben úgy áll előttünk a művész, mint a szemfényvesztő, vagy bűvész; a másikban, igen, épp a másikban úgy, mint a filozófus, vagy a pap. A hazugságtól megszabadítani, az igazságra rámutatni, ha úgy tetszik, még szakrálisabb feladat, mint a hagyományt betartva kegyes hazugsággal álltatni a nagyérdeműt.
Én magam, bevallom, mindkét műfajt kedvelem. Az operett világának játszi felületességét és a hardcore igazságkeresés kíméletlen mintázat-nélküliségét egyszerre tartom érvényesnek, és sosem találok szót azokkal, akik vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat hajlamosak érvényesnek tekinteni. Akárcsak politikai nézeteim esetében, itt is az eklektikusság jellemez, és még ahhoz is veszem az arcátlanságot, hogy erre büszke legyek.
De a kérdés talán csakugyan az, hogy van-e kiút. Vagy van-e út egyáltalán. Lehet-e az igazságról beszélni papi talár és konstrukciót alkotni bűvészköpeny nélkül. Van-e olyan igazság, amelynek kimondása, van-e olyan hazugság, amelynek leleplezése nem alkot újra egy olyan hazug rendet, amelyet épp le akartunk leplezni? Vagy inkább ne is legyünk ilyen szigorúak?
A válasz, azt hiszem, most is, mint mindig, előttünk áll. Már olyan értelemben, hogy sohasem mögöttünk van, nem történt meg a múltban, nem hivatkozhatunk rá, mint egy zsinatra, egy elmélet megjelenésének évére vagy világtörténelmi eseményre, hanem folyamatosan kell létrehoznunk, alighanem a nélkül a remény nélkül, hogy ez a létrehozás valaha is végleges és lezárt eredményt hozhatna, s majd egy kész eseményként hagyományozhatnánk az elkövetkező nemzedékekre.
A dokumentum a tanúságtétel aktusa. Tanúsítjuk, hogy valami úgy és ott történt, ahol és ahogy. Az azonban szerencsére folyamatosan változik, hogy mit tekint az elme valóságos és ezáltal dokumentálandó eseménynek. Mi az, ami történetnek és eseménynek számít. Valaha a csodák megtörténtét dokumentáltuk, elménkben felsejlő történeteinkhez kerestük a valóság árulkodó jeleiben az igazolást. Héraklész oszlopait, Prométheusz láncának nyomát, szűz Mária könnyeit, Simon mágus röptét, Szent Péter láncait, Noé bárkáját az Ararát hegyén. Mai elménk ezekben a történetekben már nem talál semmi elmesélni és dokumentálni való. De az mit sem változott, hogy nehéz a nyomokat tetten érni, a valóság természete a rejtőzködés. Pontosabban: a hajlam a hazugságra. Akár csodákról, akár egy diktatúra összeomlásáról, akár a másság természetéről legyen szó, eljárásunk a nyomozás és a felderítés, a tanúkihallgatás és a titkos információk begyűjtése. Mintha a világ lényege most nem azokban az eseményekben volna, amelyek nyilván megmutatkoznak, mint egykor a csodák, hanem azokban, amelyek elrejtőznek, mint a náci bűnök, a kommunista titkosügynökök, leküzdhetetlen előítéletek. A legizgalmasabb dolog számomra azt figyelni, hogyan változik a tekintet, amellyel a világra nézünk, s hogy épp miben vélünk titkot, rejtett értelmet, kibeszélendő és világ elé tárandó igazságot megpillantani.
Ez árulja el legnyilvánvalóbban, merre lakozik bennünk a félelem.
Azt kívánom, hogy ezek a filmek segítsenek abban, hogy jobban megismerjük önmagunkat, hiszen a valóságban csak az tudjuk megpillantani, amit már eleve tudtunk. Minden elbeszélt történet, minden feltárt igazság csak annyit mutat meg, amennyit önmagunkból ismerünk. És ez a megismerés az emberi létezés legizgalmasabb kalandja.