Az elveszett idő nyomában
Bizonyíték és tanúság. A latin „dokumentum” szó lehetséges jelentései. A dokumentumfilm sem csupán a közvetlen valóság ismeretterjesztő lenyomata, hanem bizonyítéka és tanúsága a letűnt időnek. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy aki dokumentumfilmet készít, az menteni kívánja mindazt, ami az idő végtelenségébe szükségszerűen belevész. Éppen ezt próbálta az 1960-as években előre törő litván lírai dokumentumfilmes irányzat is elérni azzal, hogy sajátos és újító filmjei szakítottak az akkoriban hivatalos szocialista-realista hagyománnyal, amely a második világháború utáni szovjet tagköztársaságokat jellemezte.
Mindazonáltal a lírai dokumentumfilmes irányzat nem rendelkezett kiforrott vagy egységes filmművészeti stílussal. Sokkal inkább tárta elénk különböző filmes gyakorlatok elegyét, felkarolva annak lehetőségét, hogy képi világon keresztül meséljen, vagy egy sajátos filmes nyelvezettel fejezze ki magát. Az olyan neves filmkészítők, mint a lírai irányzatot megteremtő Robertas Verba, vagy Henrikas Šablevičius és Edmundas Zubavičius, akiknek a filmjei vetítésre kerülnek a fesztivál programjában, az addig megszokottnál sokrétűbben viszonyultak a valósághoz és az őket körülölelő időhöz, mintsem az aktuális propagandának szolgáltak volna közegéül. A Százévesek álma című opuszban például, amelyet egyébként hivatalosan Lenin születésének századik évfordulójára készítettek, ráncos, öreg embereket látunk a mozivásznon, amint szerelemről, életről, hitről, mindennapi életvilágukról (lebenswelt) mesélnek történeteket a szocialista berendezkedés „szép új világa” helyett.
A litván filmkészítők ezután következő nemzedéke, beleértve Audrius Stonyst, Rimvydas Leipust, Kornelijus és Diana Matuzevičiait, az összeomlás mezsgyéjére került Szovjetunió idején kezdték meg filmes pályafutásukat, egyértelműen folytatva az elődeik által megkezdett utat; tanáruk Henrikas Šablevičius, a litván lírai dokumentumfilmes irányzat egyik kiemelkedő személyisége volt. Paradox módon azonban az új generáció figyelmét nem a XX. századi paradigmatikus, társadalmi-politikai változások vonzották, mint inkább az Audrius Stonys által definiált, egyénhez köthető „belső látkép”. Ennélfogva alkotásaikat hosszúra nyúló néma szakaszok, hosszú beállítások, az adott téma személyes és etikai megközelítése, asszociációs montázsok és a valóság gondos megfigyelése jellemzi.
Miközben meglehetősen nehéz behatárolni a litván lírai dokumentumfilm mibenlétét, kétség sem fér ahhoz, hogy a litván emigráns Jonas Mekas a mozi szerepét meglehetősen hasonlóan képzelte el, noha a fent említett litván filmkészítők első és második generációjától teljes mértékben különböző közegben alkotott. Az 1972-es Egy litván út emlékei a második világháború utáni első hazalátogatásának emlékét örökíti meg öccsével, Adolfas Mekasszal, és egyúttal tökéletes erővel ragadja meg jellegzetes szemléletmódját. Mekast ugyanis nem az érdekelte, hogy miként lehet Litvániát filmen rögzíteni, ellenkezőleg, saját emlékei tükrében kívánta megmutatni azt. Következésképpen a Mekas által megteremtett kép Litvániáról a szubjektív és az empirikus valóságok egybefonódását láttatja, amelyben az idő különböző rétegződései egymástól elválaszthatatlanok.
A program három különböző dokumentumfilmes blokkra különíthető 1) az 1960-as évektől kezdődő filmek, 2) az 1990-es évektől kezdődő filmek, és 3) Jonas Mekas Egy litván út emlékei, Narius Kairys filmkritikus és egyetemi tanár ismertetésével.
Narius Kairys, az Inconvenient Filmfesztivál programkurátora
