Az az ősi vágy, hogy pillanatfelvételként örökítsük meg és sokszorosítsuk világunkat, a fotográfia berobbanásával csak tovább fokozódott. A fényképészet, majd a mozgófilm gyors elterjedésével született meg az igény ezeknek a korai montázsoknak az archiválására, megőrzésére. A francia bankár és filantróp Albert Kahn már 1909-ben kezdeményezte egy archív képgyűjtemény létrehozását, ezért számos fényképészt és operatőrt bízott meg azzal az utópisztikus törekvéssel, hogy a múló pillanatot megörökítsék szerte a világon és az utókor számára megőrizzék. Az 1931-ig tartó ambiciózus vállalkozás „A bolygó archívuma” elnevezést kapta, és mintegy 72.000 autokróm fényképet és 180.000 méternyi filmanyagot hozott létre, amely szándék szerint vágatlan formában megőrzött és egészében véve soha nem látott felvételeket tartalmaz a későbbi generációk számára. A XX. század során a képarchívumok száma és mennyisége hatalmasra duzzadt, a digitális technika segítségével pedig a század végére soha nem látott méreteket öltött, tovább növelve a legkülönfélébb offline és online gyűjteményeket. Alkotók véget nem érő inspirációt nyernek ezekből a felbecsülhetetlen értékű archívumokból, amelyek a legösszetettebb művészi kísérleteknek is széles tárházat biztosítanak.
A Verzió Világképtár nevet viselő tematikus szekciója olyan, nemrégiben készített kreatív dokumentumfilmeknek ad teret, amelyek eltérő kulturális nézőpontból vagy más-más eszközhasználattal reflektálnak a képarchívumok szerepére, valamint új fényben világítják meg azokat. Nem csupán a nyersanyag felhasználásának különböző megközelítései érhetőek tetten bennük, de a természet vagy a vizuális dokumentáció következményeire adott összetett gondolatmenetek is. A válogatásban egyrészt olyan alkotások kaptak helyet, amelyek dokumentumként vagy bizonyítékként tekintenek a fényképre, másrészt olyan művek, amelyek új jelentést rendelnek az eltulajdonított mozgóképekhez. Susanne Kovács első egész estés filmje az Öröklött árnyaink középpontjában saját családjának története áll, amelyben magyar zsidó, holokauszt túlélő nagyszülei, német anyja és dán zsidó apja képein keresztül elevenedik meg a konfliktussal teli, elhallgatott múlt, megkérdőjelezve egyúttal a történelem nacionalista értelmezési lehetőségeit. Radu Jude és Adrian Cioflâncă A vonatok indulása című műve a kollektíven elhallgattatott és traumatikus élettapasztalat témáját feszegeti, amikor műtermi felvételeket és túlélők felkavaró tanúvallomásait helyezi egymás mellé, rekonstruálva az 1941- ben a romániai Iașiban (Jászvásár) elkövetett, zsidók deportálásának és meggyilkolásának eseményeit. Giedre Žickyte Mester és Tatyána című filmjében Vitas Luckus litván fényképész ránk hagyott kulturális öröksége az apropója annak, hogy egyéni és politikai vonatkozásban is megvizsgáljuk a kreatív alkotó személyes drámáját az elnyomó környezet súlya alatt.
Az állóképhez hasonlóan a talált felvételek is lehetnek rések, amelyeken át egy távoli, megközelíthetetlen és nem ritkán csak a képzeletben létező világ szűrődik be. Hasonló képkockák tűnnek fel Maija Blåfield A képzeletbeli című dokumentumfilmjében. Ahogy a kidobott és hulladékként Észak-Koreába importált VHS kazetták képsorai a helyiek számára titokban elérhetővé válnak, úgy sejlik fel a külvilág a hollywoodi filmeken át. Shengze Zhu kompilációs filmje, a Folyamatos jelen kínai live-streamerek önábrázolásán keresztül szemlélteti a virtuális közösség utáni szüntelen hajszát és a voyeurizmus vonzerejét, míg Suhaib Gasmelbari szudáni elsőgenerációs filmkészítőknek biztosít hangot és képet a A fákról beszélni című filmben. Utóbbi szereplői az 1960-as évek posztkoloniális kezdeteket járják végig, és a régóta bezárt, Forradalom névre keresztelt mozi újranyitásán fáradoznak. Hubert Sauper rendezte a Sundance-fesztiválnyertes Epicentrum kettős utazásra hív minket a valós illetve az elképzelt Kubába, valamint a filmezés lényegét ragadja meg, amikor megteremt és aláás olyan utópisztikus építményeket, amelyek egyszerre egzotizálnak és leigáznak, dokumentálnak és manipulálnak. A képek erejének egy másik kiemelkedő példája a Rithy Panh rendezte Sugárzó sötétség, amely a múltbéli katasztrófák és a közös emlékezetben tapasztalható utóhatásaik vizuális lenyomatát teremti meg mélyreható és megrázó tanulmányával.
Albert Kahn hajdani szándékával, vagyis a teljesség bemutatására irányuló törekvéssel ellentétben jelen válogatásunk sokkal inkább a vizuális lenyomatok töredékes, meghatározhatatlan, képlékeny, szubjektív és állandóan változó jelentését kívánják hangsúlyozni. Előtérbe kerül az archív álló- és mozgóképekkel történő munkában rejlő megannyi lehetőség, a kiválasztott filmek pedig egy elmélyült és reflexív befogadásra invitálják a nézőt. Az online megtekinthető filmeket az alkotókkal történő panelbeszélgetések kísérik, amelyek során további betekintést nyerhetünk vizuális látásmódjukba.
Oksana Sarkisova
programkurátor, fesztiváligazgató
