A mozi folyamatosan fejlődik. A film egy olyan művészeti ág, amely mindig is iszonyú erős kapcsolatban állt a „valósággal”: vagy elmenekülünk előle, és talán jól érezzük magunkat, vagy szembenézünk vele. De attól függően, hogy éppen mivel foglalkozom, vagy mit éltem át legutóbb, minden alkalommal más-más típusú filmek érintenek meg. Gyerekkorom óta vonzódom azokhoz a mozivásznakhoz és a hangokhoz, ahol minden lehetséges. Valamilyen módon mindig is kötődni fogok az audiovizuális világhoz.

A Zone Critique című francia online magazin filmkritikusa, korábban egyetemi hallgató audiovizuális szakon, a költségvetés nélküli forgatások sokoldalú munkatársa, aki szereti az idejét azzal tölteni, hogy a mozival kísérletezzen a lehető legtöbb nézőpontból. A film változatossága, voyeurisztikus jellege, valamint a nyers realizmus és a mesterkéltség állandó váltakozása lenyűgöz. A filmnek számomra mindenképpen ott a helye minden idők hét legjobb művészete között.

Egy vasútállomás. Egy fekete-fehér film. Egy vonat közeledik a vászon felé, majd kilép a kétdimenziós térből a gyanútlan néző felé. Ez nem csak a hagyományos, anekdotikus történet a művészet egyik legnagyobb forradalmáról: ez az egyik első pillanatom is a torinói Nemzeti Filmmúzeumban, 2013-ban, ahol a Lumière-filmet egy immerzív installációban láthattam. A fikció és a valóság, az élet legnagyobb és legapróbb pillanatainak életre keltése: erről szól a Mozi.

Fónai Ádám vagyok, huszonkilenc éves. 2021-ben a diplomáztam a KRE Színház- és filmművészeti szakíró képzésén. Vidéken nőttem fel, hatvan kilométerre a legközelebbi mozitól, így gyerekkorom egyik legemlékezetesebb ajándékának tekintem, amikor a tizedik születésnapomon életemben először elvittek moziba. A filmek művészi oldala iránt viszonylag későn, tinédzser éveim végén kezdtem érdeklődni, miután megismertem David Lynch műveit. A kortárs alkotók közül többek közt Rose Glass, Julia Ducournau, Emma Seligman és Megan Park rendezéseit tartom izgalmasnak.

Ezt a rövid esszét/történetet/vallomást egy hosszú vonatút során írom Almatiból Turkisztánba, egy ősi városba Közép-Ázsiában. Gondolataimat átjárja az, amit látok: a fákkal és a dombok sorával tarkított hatalmas sztyeppék, a tiszta égbolt, amely hosszúra nyúlik; a nyugodtan és mindentudóan legelésző tehenek, a piros traktorok, amik szintén mindentudóan, állnak a mező közepén, munkára készen. A film számomra olyan, mint ez a vonatút – hosszú út hazafelé. Gyermekkorom óta a filmet mindig is otthonomnak éreztem, ismerősnek és hívogatónak. A film volt számomra a megfigyelés legmagasztosabb módja, de tanulást és tapasztalást is jelentett, és a szereplőkkel való azonosulást, legyen az Belle a Szépség és Szörnyetegből vagy William Wallace A rettenthetetlenből. A film volt a legdemokratikusabb és leginkább elérhető művészeti forma egy olyan lány számára, aki egy posztszovjet faluban nőtt fel az északi Kazahsztánban, egy egykor virágzó helyen, amely a Szovjetunió összeomlása után teljesen tönkrement.

Később, fiatal felnőttként, elmerültem az amerikai indie filmekben és az európai arthouse moziban, és ekkor kezdtem rájönni, hogy a film nem csak egy otthon, egy statikus hely, hanem a világban való létezés egy módja. Godard-t és Truffaut-t, az ő lenyűgöző színésznőiket nézve, mint Anna Karina, Jeanne Moreau vagy Jean Seberg, nem csak a történetek nyűgöztek le, hanem a filmkészítés és a szerzőiség aurája, magával ragadott a színészek bája, titokzatosságuk és lazaságuk, ruháik és hajviseletük. Ebben az időszakban teljesen áthatott a mozi imádata, bár még kevés kritikai megfigyeléssel. Kiskutya voltam, akit a vízbe dobtak, és úszni tanultam, és ez a kölyökkutya nem volt tisztában a filmkrtikával.

Miután évekig filmrajongó voltam, tettem egy bátor lépést, és irodalomtudományi tanulmányokba kezdtem, nagy hangsúlyt fektetve a kritikai elméletre. Ez fordulópontnak bizonyult a filmmel való foglalkozásomban. Hirtelen a film több lett, mint egy történet, több, mint az elbűvölő színészek aurája; ehelyett a film komplex művészeti alkotássá emelkedett, amely teljesen beágyazódott politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági kontextusába. „A filmek nem légüres térben készülnek” – mondta nekem évekkel később a mentorom. Ez elgondolkodtatott a művészet eredendően politikai természetéről, az esztétika és a politika közötti feszültségről, a film mint médium ontológiai lényegéről, az igazság feltárására való képességéről, ahogy azt Andre Bazin írta; a test, a tudat és a film metszéspontjáról; az örökös köztes helyzetekről, a film által az identitásomban keletkezett repedésekről és az empátia mély érzéséről, amely ezekbe a repedésekbe ömlik, és nap mint nap arra sarkall, hogy jobb emberré váljak.

Egy 27 éves lány, aki a mozi gyönyörű és rendkívüli világában kalandozik. Még mindig nem döntött konkrét szerepkör mellett, de választja mindazokat, amelyek az írást is magukban foglalják: forgatókönyvekkel kapcsolatos tanácsadás, filmkritika, zsűrizés. Úgy dönt, hogy a világot és annak minden aspektusát a filmkészítők egyedi szemszögén keresztül szemléli, közben és rájön, hogy azok, akik csak a moziról tudnak, nem is ismerik a mozit.

A nevem Carolina, és jelenleg antropológiából és környezettudományból szerzek mesterdiplomát. Tavaly rendeztem az első dokumentumfilmemet, amely a perui őslakosok által vezetett tüntetésekre összpontosított. Szeretem a filmet, és különösen a dokumentumfilmet, mert mélyreható átalakításra képes. Egy film szerintem akkor különösen erős, ha az elnyomás különböző formáival száll szembe, és engem leginkább azok az alkotások vonzanak, amelyek ezt művészi és költői kifejezésmóddal teszik.

Budapesten élő fiatal filmes és filmkritikus vagyok. A dokumentumfilmek iránti szeretetem a Jackie the Wolf (2023) megtekintése után erősödött föl igazán. Nehéz leírni azt az érzést, amit azután éreztem, hogy láttam a képernyőn, ahogy egy idős nő kioltja a saját életét – intenzív volt, és napokig a gondolataimban maradt. A játékfilmekkel ellentétben, amelyek fantasztikus világokba visznek el minket, a dokumentumfilmek a valós életben gyökereznek, és olyan igazságokat vagy perspektívákat mutatnak meg nekünk, amelyekre korábban talán nem is gondoltunk volna. Ezt a nyers őszinteséget szeretem bennük a legjobban.

Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem filmrendező és forgatókönyvíró szakán végzem a mesterképzést. Tizenéves koromban szerettem bele a filmekbe. Az utóbbi időben főleg dokumentumfilmekre koncentrálok. Számomra az a legizgalmasabb, ahogyan egy rendező konkrét karaktereken és történeteken keresztül lehetőséget ad a közönségnek, hogy szociálisan fontos témákhoz kapcsolódjon.