Köszöntő
Idei programunkkal azt szeretnénk bemutatni, hogy a műfajok közti határok egyre átjárhatóbbak. Ami néhány éve még egész külön világnak számított, például a dokumentumfilm és az animációs film, ma izgalmas, hibrid formákká állnak össze, hogy valamilyen nagyon is valóságos téma fantáziadús és ötletes bemutatásával provokálják, lepjék meg és csigázzák fel képzeletünket. A 11. Verzió gazdag programja keretében 60 dokumentumfilmet láthatunk szerte a világból lelkes és elszánt alkotóktól, és reméljük, hogy megtalálják a közönséggel a hangot. A fesztivál alatt a nézők beutazhatják a földet, felfedezhetik India multikulturális gazdagságát, találkozhatnak a világ különböző tájain élő magyarokkal, közelről szemlélhetik az ukrán, román és arab és amerikai tiltakozásokat, szembesülhetnek az atomenergia következményeivel és megismerkedhetnek a digitális univerzum kínálta lehetőségekkel és a veszélyeivel.
Világunk állandóan alakul. Koncentráljunk a lényegre.
Oksana Sarkisova, fesztivál igazgató
A dokumentumfilm készítője sokszor találja magát olyan helyen, amely (még) nem színhely: nem színtere sem forradalomnak, sem etnikai tisztogatásnak, az emberi jogok megtiprásának. Csak a forgatás, az események rögzítése, a pulzálás értelmezése során válik a forgatási helyszín egy megnevezhető esemény színterévé: ami első látásra csak erőszakos vagy jogszerűtlen cselekmények véletlen egymásutánjának tűnik, a filmes perspektíván keresztül, fokozatosan alakul át tárggyá, megnevezhető fogalommá, körülhatárolható kategóriává: genocídiummá, szex rabszolgasággá, szabadságharccá. A néző szemtanújává válik annak, miképpen születik a dokumentumfilm azonosítható tárgya.
Más alkalommal a dokumentum készítés iránya az előző folyamat fordítottja: a filmes úgy dolgozik, mint a társadalomtudós, az igazságügyi nyomozó vagy egy író, aki azt a folyamatot igyekszik rekonstruálni, amely a színhelyen megtalált, felfedezett, azonosított tárgyat – a gyarmati létet, a felszabadulást, a női egyenjogúságot, a szegregációt, az etnikai tisztogatást – létrehozta. A film olyan, mintha fordított alkotás lenne: a cél a tárgy, a fogalom részekre bontása, szétszerelése, dekonstrukciója, hogy bemutathatóvá váljék: a látszólag véletlenszerű, gyakran lényegtelennek tűnő cselekmények egymásutánja miképpen hozta létre a film tárgyát, a bemutatott és elemzett absztrakciót.
A dokumentarista dönthet úgy, hogy azokat a szinte láthatatlan részecskéket mutatja meg, amelyekből összeáll a sötét égbolt, de megmutathatja azokat a fekete fellegeket is, amelyek eltakarják a napot. Mi, laikusok, csak a látható, érzékelhető felhőtömegeket látjuk. A felhők azonban mindig különbözőek: formájukat azoknak a folyékony cseppeknek vagy megfagyott kristályoknak pillanatnyi konstellációja határozza meg, amelyeknek érzékeléséhez speciális eszközök és kompetenciák szükségesek. Ahhoz, hogy mi, nézők megérthessük a mindig egyedi, sajátos helyzetet, nem elégséges, hogy a filmkészítő csak a megnevezhető és könnyen átlátható tárgyat, a szörnyű vagy a felemelő esemény behatárolható és jól felismerhető fogalmát mutassa meg, de az egyedi, egyszerű, szinte láthatatlan és alig beláthatóan következmények nélküli eseményeknek azt a sorát is, amelyek – gyakran a szereplők akarata vagy céljai ellenére – oly sokszor, biztosan megnevezhető, de szinte leírhatatlan szörnyűségekhez vezetnek.
Rév István, igazgató, OSA Archívum
2004-ben az első Verziót egy olyan ember nyitotta meg, aki életével, szavaival, tetteivel évtizedeken át adott inspirációt: Göncz Árpád (19222015), Magyarország első demokratikusan megválasztott államfője. Húsz évvel ezelőtt a következőket mondta: „Nem tehetünk azonban engedményeket ott, ahol másokról, az emberi jogok megsértésével üldözött vagy diszkriminált személyek védelméről van szó. Nem képzelhető el olyan külső előny, amelynek kedvéért sorsukra lehet hagyni embertársainkat. Ha embereket méltóságukban megsértenek, tiltakoznunk kell, amennyire erőnkből telik. Mert nem tűrhetjük mások emberi méltóságának sérelmét, és mert a saját méltóságunkat is sérti, ha tehetnénk valamit, s mégis belenyugszunk a tűrhetetlenbe. Tiltakozni kell, hogy a jogsértés jogsértésnek minősüljön. Hogy kimondassék: vannak emberi jogaink”. Kötelességünknek tartjuk, hogy továbbadjuk Göncz Árpád örökségét a jövő generációknak. A Verzió akar lenni az, aki felemeli a szavát az erőszak ellen, aki megmutatja a „pislákoló igazságot”, aki meglátja az emberi méltóságot egy poros filmtekercsen, egy betiltott dalban, egy csendes beszélgetésben vagy menekültek szerelmi történetében.
Kövecsi Anikó
ügyvezető igazgató
Az idei év másik fő témája a megfigyelés. A Moving Walls kiállítás-sorozat 22. állomásaként az OSA Archívumban megrendezett Watching You Watching Me tárlattal összefüggésben a Verzió olyan filmeket válogatott össze, amelyek az adatgyűjtés és a magánszféra közti, a digitális évszázadban kialakult újfajta kapcsolatra reflektálnak. A filmek a legkülönfélébb kontextusban vizsgálják a megfigyelést: a kelet-német titkos szolgálat működésétől (Engelbecken), a biztonsági kamerák felvételeinek úttörő felhasználásán át (Börtönképek, A népnek szeretettel, Arctalanul), a magánszféra törékenységére figyelmet felhívó legismertebb kortárs politikai akció fogadtatásáig (Citizenfour). Az idei fesztivál fontos újdonsága a ZOOM IN diákfilmverseny. A fiatal filmesek munkáinak bemutatásával és megvitatásával a dokumentumfilmezés jelentősebb új irányzatait szeretnénk feltérképezni és egyúttal a tapasztalatcserét erősíteni. A diákfilmeket nemzetközileg elismert szakemberekből álló zsűri fogja kiértékelni. A Verzió legjobb emberi jogi filmjének járó díjat pedig a már hagyományosnak mondható pályázat alapján kiválasztott diákzsűri fogja odaítélni. Örömmel üdvözöljük a Nürnbergi Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivált, az idei Fesztivál keresztutak program vendégét. Közös programunk díjnyertes filmjei az emberi jogi kérdések sokféleségét mutatják be, például Európa traumatikus múltját (Minden archoz tartozik egy név, Anyám, egy háború és én), a guatemalai korrupcióellenes kampányt (Nehéz béke), vagy egy afrikai antiglobalista mozgalmat (A gyár szirénája). E drámai erejű filmek a legkülönfélébb filmes megközelítést alkalmazzák történetük elmesélésére. A vetítéseken kívül látható még David Verberckt belga fotós Megdermedt konfliktusok című kiállítása, amely a posztszovjet országokban a közelmúltban dúló háborúk, a társadalmi és etnikai konfliktusok velünk élő emlékét térképezte fel. Bár a program filmjeinek zöme megindító, drámai történet, szeretnénk, ha a fesztivál reményt és erőt is sugározna, amelyet a zárófilm (Hogyan váltsuk meg a világot?) közvetít a legerőteljesebben. A néhány hasonló gondolkodású lelkes fiatal által alapított, s mára a legnagyobb környezetvédő szervezetté váló hálózat történetén végigkalauzoló film üzenete, hogy a világot nem emberfeletti hatalmak irányítják, s kellő motivációval és jövőképpel rendelkező emberek meg tudják változtatni. A Verzió idén is a világban burjánzó igazságtalanságokkal és konfliktusokkal szembesíti a nézőt, s arra ösztönzi, hogy tartsa nyitva a szemét, vitázzon és cselekedjen, hogy az emberibb jövőről alkotott képe valósággá válhasson. Jó fesztiválozást!
Oksana Sarkisova
Fesztiváligazgató
A kezdeti néhány ezres lelkes közönségünk a legutóbbi Verzió fesztiválra 7 ezresre nőtt. Az évek során a közönség és a filmes szakma igényeinek teljesebb körű kielégítésének érdekében a Verzió filmes programja kiegészült a Doclab elnevezésű, dokumentumfilmes szakembereknek szánt workshoppal, mesterkurzusokkal, konferenciákkal, fotókiállításokkal, diákzsűrivel, a legjobb filmeket tavasszal még egyszer levetítő ingyenes Re-Verzióval és sok más érdekes programmal. A fesztivál után a filmek tovább élnek az OSA gyűjteményeiben, ahol felhasználhatóak kutatásra és oktatási célokra (www.osaarchivum.org).
Hálás köszönetünk kritikusan gondolkodó közönségünknek, mindazoknak, akik már évek óta látogatóink, s azoknak is, akik most jönnek először. Köszönet mindenkinek, aki támogatott bennünket, és elküldte filmjét. Az emberi jogokról folyó magyarországi párbeszéd szellemében kívánok mindenkinek tartalmas, érdekfeszítő, felemelő, gondolatébresztő, és mindenek előtt szórakoztató fesztivált.
Kövecsi Anikó, ügyvezető igazgató
Az emlékezet, annak természete, textúrája és működése az idei év programjának egyik rejtett szála. Kiindulópontja az emlékezetétől megváló költő tudatába alámerülő szívszorító Unokabátyám, s innen megy tovább a boldog vagy traumatikus egyéni emlékek különféle izgalmas állomásain át – A legszebb dal, Belecsavarodva, Nem a mi világunk, Az imposztor – a holokauszt, a tömeggyilkosságok és a diktatúrák, illetve az ellenállás és bátorság emlékezetének tágabb kérdéseihez. A XX. századi filmezés egyik legtalányosabb figurájának emléket állító “Hommage á Chris Marker” program tovább feszegeti az emlékezet kérdéskörét, s rámutat a filmesek minduntalan felszínre törő politikai elkötelezettségére, illetve magának a vizuális médiának folytonos újraértelmeződésére.
Évfordulós programunk a kollektív emlékezet színes mozaikját kínálja, rámutatva a történetmesélés módozatainak és eszközeinek sokféleségére. A fotóművész Dorothea Lange a fényképezőgépet olyan eszköznek nevezte, amely arra tanít meg, hogy nézzük a világot kamera nélkül. A mások történetéről szóló filmek pedig arra tanítanak, hogy rálássunk a saját életünkre, és emlékezzünk rá.
Oksana Sarkisova
Fesztivál igazgató
Azokkal, akiknek életét, szenvedését vagy a halálát a film megörökíti, általában nem iratnak alá adatkezelési megállapodást; többnyire tudomásuk sincs arról, hogy szerepelnek, közszemlére tétetnek, fizikailag és lelkileg kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek mutatja, lemezteleníti őket a film. A Facebook világa hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy a magánéletünk tere minduntalan sérül, az élet legintimebb pillanatai konkrét és felismerhető arcot kapnak a számítógép képernyőjén. Amikor ismeretlenek körében a mozivásznon pergő filmet nézzük, sokszor – a magunk számára is meglepő módon – kényelmetlenül érezzünk magunk, hiszen tudjuk: az internet spontánnak tűnő videóival ellentétben, a dokumentumfilmet előre megfontoltan, gondosan, céltudatosan vágják össze.
Meglepő módon, még játékfilmek esetében is, mint például Michael Haneke Szerelem c. filmje, a főszereplők fájdalmas fizikai és szellemi leépülési folyamatának láttán kínban vagyunk, szégyelljük magunkat, amiért a szereplők legbelsőbb világába bámulunk bele. Tudjuk, hogy nem dokumentumot látunk, tisztában vagyunk vele, hogy két remek színész játékát nézzük; Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva is beleegyezését adta a felvételekhez és alakításukért busásan megfizették őket. De a színészek saját idős korukat, ráncaikat, megfáradt és szomorú tekintetüket adták oda a film sikeréért; mégiscsak a kiszolgáltatottságukból formáltak színészi erényt. A 10. Verzió fesztivált nyitó Unokabátyám szerzői dokumentumfilm, nem játékfilm, amely az Alzheimer kórtól szenvedő, neves költő, Edwin Honig emlékezetének elvesztését meséli el. A több éves forgatás Honig engedélyével indult, amikor a költő elméje még tiszta volt. A megszületett film felkavaró, gyönyörű alkotás élet és halál alapvető kérdéseiről, de olyan mélységekbe vezet, ahová idegeneket, a nézőket, talán beengedni sem volna szabad.
Lassan hozzászokunk, hogy az életünk minden pillanata egy folyamatosan megörökített reality-showban, egy megállás nélküli dokumentumfilmben telik, amelyben minden és bármi megtörténhet valós időben a szemünk előtt. Senki nem kér engedélyt, senki nem adja beleegyezését, soha nem olvassuk el a felhasználási feltételeket, azt sem tudjuk, milyen kritériumok és kondíciók érvényesek. Pedig mondhatnánk, tudhatnánk, hogy emberi mivoltunk részben éppen abból fakad, hogy képesek vagyunk megkülönböztetni a belsőt a külsőtől, a magánt a nyilvánostól; hogy mit kell akkor is magunknak, magunkban tartanunk, ha az esetleg másokat is érint. Az olyan súlyos filmek, amelyek éppen e határ átlépéséről szólnak, paradox módon gazdagíthatnak is bennünket: magunkkal érvelünk, önmagunkat igyekszünk meggyőzni, amikor megpróbáljuk összeegyeztetni kíváncsiságunkat a szemérmünkkel, megtanulni, hogy az érdeklődést miképpen győzze le az emberi együttérzés. Tudnunk kell, hogy mit nem ildomos megmutatnunk, és mi az, amit megnézni sem szabad. Megértjük, hogy olykor még a moziban is, a leghelyesebb elfordítani a tekintetünk.
Rév István
Az OSA Archívum igazgatója