Másik Magyarország ...

ez Nagy Dénes dokumentumfilmjének címe. Csalafinta mű, mert látszólag “csak” Bukta Imre festőművészről szól, ám – akárcsak a régi piktorok – modelljét elhelyezi a korban és a tájban: abban a fogyó lélekszámú, csöndes, nyomorúságos kis faluban, ahol ez a nagy festő él, s ahonnan művészetéhez – mondhatnám: ihletet, de talán pontosabb úgy – erőt merít. Csalafinta a cím, mert melyik is volna ez a másik Magyarország. Ha Ottlikhoz kanyarodunk vissza, aki a fogalmat megalkotta, akkor a másik Magyarország a szellem Magyarországa, a haza jobbik arca, Bukta művészetének napvilága, s a többieké, akik, dacolva az erősödő nyomással, a minőséget, a tartást és a szellemet képviselik errefelé. A valódi Magyarország ez, írja Ottlik, szemben a hivatalossal, amely “csak egy absztrakció”. S míg életünk fölött az absztrakció uralkodik, a nyomorúságba taszított magyar falu lakói egy valóságos világban élnek és szenvednek. E filmben elsősorban nem szavakkal vallanak sorsukról, a képek beszélnek: a kopott, szedett-vedett szobabelsők, a poros-sáros utak, a szétesőben lévő házak, s mindenekelőtt a fáradt-gyűrött arcok és a fénytelen, reményvesztett tekintetek. Az idei magyar filmprogram minden darabja – Groó Diána egyszerre bravúros és megrendítő Reginája kivételével – erről a Magyarországról tudósít. Néha – mint az Uccu neki és a Homo ludens esetében – a két világ találkozásáról; hogy lakói megpróbálják áttörni a kommunikációképtelenség falát és szót érteni egymással. Azok a kamerás emberek – többségükben fiatalok – akik ezeket a filmeket készítették, a fogyatkozó lélekszámú “másik Magyarország” polgárai. A valódié. Ottlik írja keserűen, hogy a másik Magyarország reménykedő hangját “senki nem hallotta meg, és... sötétség és hideg borult ránk nemsokára”, majd így folytatja: “Az újabb ‘gyűlölködésre hajszolás’ undort, rettegést... teremtett”.

Most megint szertefoszlóban a remény, fogyóban a fény és didergetővé vált a levegő. Aligha lehet ezért ezeknek a fontos dokumentumfilmeknek a jelentőségét túlbecsülni. Első jelentésükben a magyar mélyvilágról szólnak, ám második jelentésükben azokról a filmesekről, akik még törődnek a lakóival. Bennük a valódi Magyarország polgárai – hírhozók és megnyomorítottak - nyújtanak kezet egymásnak az absztrakt ország felszíne fölött.

Báron György, a magyar program kurátora