Mielőtt leszáll az éj

Mint a programból látható, az idén az előző évekhez képest jóval kevesebb film szól égető napi problémákról, közülük is elsősorban a menekültválságról, s az annak ürügyén felszított mocskos gyűlöletkampányról. Márpedig Magyarországról – sajnos – a világban most ez jut az emberek eszébe. Ha a hiány okait keressük, csak találgathatunk. Az egyik, hogy olyan dermesztő gyorsasággal követik egymást az események – amikor ezeket a sorokat kopogom, éppen a legnagyobb példányszámú ellenzéki napilap lemészárlása folyik, de lehet, mire olvassák, már újabb kormányzati bestialitáson kell hüledeznünk –, hogy ezeket legföljebb a híradók, net-tudósítások, blogbejegyzések képesek követni. Már fölháborodni sincs idő, nemhogy higgadtan rögzíteni, netán elemezni. A napi politika megőrzésre érdemes történéseiből igazából csak a pedagógusok lázadása formálódott emlékezetes dokumentumfilmmé: erről szól a Kockás forradalom, Kresalek Dávid és Soponyai Dóra munkája. Horváth Balázs filmje, a Dizájneren aprólékos munkával követi végig néhány droghasználó honfitársunk sorsát, Trencsényi Klára Reményvasútja pedig, címével ellentétben, nem csupán az Úttörővasút önmagában is érdekes múltjával és jelenével foglalkozik, hanem egy család kilakoltatásának történetét is elbeszéli. A mai tárgyú művek közül remény csupán Czakó Adorján Balujából csendül ki, amelynek két hőse állhatatos harcot folytat súlyosan beteg gyermekükért. Ám a filmek jó fele nem a jelenről szól, hanem a múltról – nem mai tanulságok nélkül. Csodálatos idős asszonyok mesélnek Dombrovszky Linda Volt egyszer két balerinájában és Pálffy Zsuzsától A túlélés táncában. Őket – többek között – a tánc szenvedélye segítette abban, hogy átvészeljék az elmúlt évszázad vérzivataros magyar történelmét, míg a Soul Exodus klezmer zenészeit, akárcsak őseiket, a muzsika. A reményről szól Mészáros Márta dokumentumfilmje is, az Anyám levelei Sztálin elvtárshoz, igaz, az előzőekkel ellentétben, a csalfa reményről, amelynek történelmünkben mindig több volt a realitása, mint a beteljesült várakozásnak. A Verzió tavalyi katalógusában a fokozatosan besötétülő horizontról írtam; nos, az ég fölöttünk azóta még komorabb lett. Mégis, az évszázad poklát megjárt idős asszonyok méltósága, az évezredes üldöztetést génjeikben hordozó zsidó muzsikusok életvidám éneke tanulságul és vigaszul szolgál. Godard írja: „Az én szememben az alkony inkább a remény hordozója, nem a reménytelenségé… A legszebb sétáinkat nem az éjszaka leszálltakor tesszük, amikor már jelen van a másnap reménye?”

Báron György
a Magyar Program kurátora