A tömegmédia és a film korai időszakának hőse a hadi tudósító volt. Ő volt az, aki „félelmet nem ismerve” helyettünk, a közönség helyett is ott volt a harcmezőkön, és tudósításai azt ígérték, a történelem során most először objektív, elfogulatlan képet kapunk a borzalmakról.
Mert milyen képek jelentek meg korábban a háborúkról? Mérhetetlenül elfogultak. Ahogyan sokáig valóban győztesek írták a történelmet, úgy a háborúk történetét is. Vegyünk például a lepantói csata (1571) klasszikus ábrázolását, amelyben az egyesített keresztény flottát nem kisebb személyiség, mint Mária vezeti dicsőséges győzelemre. A diadalra emlékeztetve a török félholdra, olykor magára a szakállas, turbános Mohamedre taposó Szűzanya figurája pedig bekerült a barokk templomokba. Ha a vesztesek szemszögéből készült a kép, többnyire jóval az események után, akkor az áldozatot, a mártíriumot ábrázolták eszményítve.
A történelmi újkor tudományos áttörése hoz új igényeket a háború ábrázolására. Goyának a francia megszállásról készített képei már nem hősiességről vagy dacosan vállalt mártíriumról szólnak, nincs szó eszményítésről, a háború nála véresen realista, borzalmasan objektív, a nézőnek és az egyidejűség élményét nyújtja, az ábrázoló látszólag nem akar értelmezni, történeti vagy morális ítéleteket közölni, azt a nézőre hagyja.
A tehetséges hadi tudósító, háborús riporter azonban óhatatlanul is állást foglal. Robert Capa halott milicistája vagy a vietnámi háború CBS-tudósításai mégiscsak elemelik a háborús pusztulás prózai valóságától a háborús pusztulás képi ábrázolását. Ezek a képek professzionálisak, az ábrázolás pedig esztétizáló.
Ez a korszak, a haditudósítóké, talán véget ér, de ha nincs is még vége, egy új korszak kezdődött a háborúk bemutatásában. Ahogyan évente több száz millió kép készül az Eiffel-toronyról, és több millió kering közülük az interneten, úgy számolatlanul születnek képek, videók a most zajló háborúkról. Irak, Szíria, Eritrea, Mianmar borzalmairól már nem a felkészült hadi tudósító számol be nekünk, hanem maga a háború, polgárháború résztvevője. S a remegő, zilált amatőr képek nem a hűvös tudást kínálják nekünk, hanem az egyidejűség és testközeliség mellett a bizonyosság hiányát, a zavaros kétségeket. Ki az agresszor? Ki az áldozat? Hihetünk a szemünknek? Ki van a kamera (a telefon) mögött? Akar valamit a képeivel? Ez is a háborúhoz tartozik?
A Verzió filmfesztiválon bemutatott háborús filmek már ezt az új és bőséges képforrást is használják. Ezeket a dokumentumfilmeket profik készítették, de ők sem hagyhatták kihasználatlanul az IT-robbanás nyújtotta friss lehetőségeket, a „háborús házimozikat”. A most látható alkotások azonban arra is példák, hogy hozzáértő filmesekre továbbra is szükségünk van, ha nem csupán megrázó képeket, hanem jó, okos, igaz filmeket is akarunk látni. A haditudósító lövést kapott, de még nem halt meg, előttünk küzd az életéért.