Szeretettel köszöntök mindenkit!
Amikor felkértek a 2017-es Verzió Fesztival megnyitására elgondolkodtam mit is jelentenek nekem a dokumentumfilmek. Elsőként, beszélő fejek jutottak eszembe. Arcok premier plánban. Elkerülhetetlen, emlékekből kitörölhetetlen tekintetek. Sára Sándor portréi a második magyar hadsereg katonáiról. Zolnai Pál alkotása a Fotográfia, vagy Gazdag Gyulától a Hosszú futásodra, Werner Herzog és Nick Broomfield dokumentumfilmjei, valamint filmek, melyeket a Verzión láttam, csak hogy néhányat megemlítsek: Joshua Oppenheimer: The Act of Killing és a The Look of Silence, Tonje Hessen Schei: Drone. Aztán egy történet a közelmúltból: Lelőtték a Narcos negyedik évadjának helyszínkeresőjét. A 37 éves férfit az autójában lőtték meg többször, miközben tökéletesen hiteles helyszínt próbált keresni a mexikói drogkartell történetét bemutató sorozat hátteréül.
A valóság rögzítésének ereje hatalmas. Olyan nagy, amellyel a fikciós alkotások szinte képtelenek felvenni a versenyt. Nemcsak azért, mert a tömeges információáramlás korában a másodperc töredéke alatt jutunk képi anyaghoz a világ minden tájáról, de azért is, mert kápráztató digitális technikai megoldások vagy a konzervatív-realista történetmondás által uralt játékfilmek világában lassan eltűnik a komplexitás, a többdimenziós valóságábrázolás.
Mindannyian érezzük, hogy a folytonos dokumentálás újfajta lehetőségei újfajta narratívákat teremtenek. A tömeges tájékoztatás és tájékozódás, az arctalan tömegek kreálta dokumentumok pedig iszonyú erővel demonstrálnak a sokszínűség, a gondolat szabadsága mellett az egyoldalú tömegtájékoztatással szemben.
Érdekes módon azonban, miközben minden információ a rendelkezésünkre áll, soha nem látott mértékben vagyunk képesek rögzíteni életünk különböző momentumait, hangot adni álláspontunknak, úgy érezhetjük: Miközben emberek millióival kommunikálunk, valójában elszigetelődünk egymástól. Saját közegünkbe zárva megszűntek a találkozási pontok a mással, a másik emberrel, a másik véleménnyel.
Lépéskényszerben vagyunk. A kor, amelyben élünk nem kevesebb kihívást állít elénk, mint azt, hogy gondoljuk újra a társadalmi normákat, amelyek szerint éltünk. Az európai civilizáció léket kapott. Nincs kész válaszunk a a női-férfi viszonyok átalakulására, nincs kész válaszunk arra, hogyan kell integrálni a migránsokat, nincs kész válaszunk az extrém politikai fordulatok megértésére. Nem kétséges, hogy mindez egyfajta erőpróba. De kétségtelenül olyan, ami által a későbbiekben gazdagodhatunk.
Meglátásom szerint egy efféle vaskorban a dokumentumfilmek őszinte hitelessége egyre nagyobb létjogosultságot nyer. A személyes történetek, hiteles nézőpontok bemutatása által olyan hangokat is meghallhatunk, amelyek eleddig kívül estek a hallótávolságunkon. Olyanokat, amelyek nem tükrözik a véleményünket, vagy amelyek ellentétesek a meggyőződésünkkel.
Kertész írja egy helyütt: Az ellentmondás feltárása maga az igazság. A jó dokumentumfilmek erre a munkára hívnak fel minket. Itt és most. Éljetek a jelenben! Élvezzétek a fesztivált, élvezzétek az ellenvéleményeket!
A fesztivált ezennel megnyitom.